Los Angeles-i anziksz

Hová ment minden cowboy? Where have all the cowboys gone? Ez volt a refrénje Paula Cole legnagyobb slágerének, amelyben a mai Marlboro Man hiányát panaszolta. (Most felejtsük el, hogy a filmekből ismert cowboy igaziból nem létezett soha. Az aranyláz idején a marhákat szegény latinó és fekete gulyások hajtották keletről nyugatra, akiknek a legnagyobb álma egy fürdő és egy rendes ágy volt heteken át, s nem a hódítás vagy az igazságtétel. Már régen lecsengett az aranyláz, amikor a 19. század legvégén a westernfilmekből ismert cowboyt feltalálta egy Remington nevű New York-i festő, aki szép pénzeket keresett a vadnyugatról szóló kitalált történetek illusztrálásával. Ő akkoriban már olyan kövér volt, hogy lóra fel sem tudták tenni. De azért festett magáról is délceg lovas önarcképet.)

Szóval Paula Cole cowboyos száma jár a fejemben, amikor a Beverly Hillsbe vezető sztrádán már a harmadik Fiat 500-ast látom, benne egy-egy férfival. Bizony, az országúti cirkálók Amerikában is döngetnek kifelé a divatból, és egyre több a Mini Cooper, a Fiat 500-as, sőt a kétszemélyes Smart is. És ezekben a bébiautókban általában fiatal, fehér bőrű, amerikai férfiak ülnek, akik láthatóan büszkék arra, hogy nekik milyen kicsi van. Small is beautiful! Tíz miniautóból mondjuk nyolcat férfi vezet. Viszont a hatalmas, 3000 köbcentis, többtonnás, négykerék-meghajtású szörnyeteg terepjárókban (95 százalékuk sohasem jön le az aszfaltról) jellemzően 50 kilós, törékeny nők ülnek. Lám, ők tudják, hogy a méret számít! Tényleg, lányok: nektek kell tudnotok, hová mentek a cowboyok! Az amerikai olyan társadalom lett, amely a törtető férfinál többre becsüli az agresszív módon eredménycentrikus nőt.

Valami történt. A futópálya férfimosdójában pelenkázóhely van. És tényleg láttam ott egy harmincas apát szakszerűen pelenkázni. Előtte körbe-körbe futott, maga előtt tolva a gyerekkocsit, a kicsi meg sikongatva élvezte. Ez semmi: egy csapat – rendes mezekbe bújtatott – zabálnivaló négyévessel body buildinges fiatalember foglalkozik kétnaponta. A dalia ovizsaru, vagy mi.

Valami történt Amerikában: a huszonévesek többségének értékrendjében már nemcsak a pénz, de a személyes érvényesülés is a család mögé szorult. És még valami: kedvenc rádióm, az National Public Radio (mert Amerikában nemcsak van közszolgálati rádiózás, de manapság sokkal inkább van, mint Magyarországon!) inspirációjára beleszerettem egy új duóba, amelynek dalai tiszta hangzásukkal, szövegeikkel Simon és Garfunkel korai felvételeire emlékeztetnek. Úgy hívják őket: Milk Carton Kids. (Mindenkinek ajánlom őket, első két CD-jük ingyenesen letölthető. Nem valami nagy üzletemberek: dalokat csinálnak, nem pénzt.) Nos, a nevet saját dalukról plagizálták. Ez a dal azokról a harmincasokról szól, akik még mindig szüleik nyakán élnek, valahogy elfelejtettek felnőni! Bizony-bizony. Teljes üzemben működik a Mamahotel Amerikában is, ahol az én korosztályom tagjai még tizennyolc évesen elköltöztek otthonról. De ha nem költöztek volna, akkor a szüleik dobták volna ki őket rendesen.

Még egy adalék, hogy furcsább legyen az egész. Az idei tavasz zavarba ejtő filmslágere a Sprigbrakers – szó szerint „tavaszi szünetelők” – című film, amely olyan alsóéves, gyönyörű, hamvas egyetemista lánykákról szól, akik rablógyilkossággal szedik össze a szünetrevalót, és aztán gengszternek állnak. Ez nem egy Bonnie és Clyde-történet, ahol a fiú viszi bűnbe a szerelmes lányt. Ezeknek az édes, zabálnivaló kis nősténykéknek igazából tetszik a gengszterkedés. És hogy cifrább legyen: az igazságszolgáltatás – amerikai filmhez méltatlanul – elmarad. A lányok gusztusosan kimasíroznak a képből a géppisztolyaikkal.

És még egyszer a futópálya: rója a köröket a nyolcvan éven túli úr, a mongolidióta, kiszáll a kocsiból, és gyalog teszi meg a küzdelmes kört egy szklerózis multiplexes asszony, kacagva, büszkén előzi meg egy négyes kisfiú, aki szintén beállt erre a négyszáz méterre. Anyukája súg neki valamit, a gyerek elhallgat, és szalad, gyalogol, ugribugrizik tovább.

Nincs makacsabb ember a szabálykövető amerikainál, aki pontosan számon tartja a jogait és a kötelességeit is. Ez vegytiszta formájában nyilvánul meg az autóutakon. Tudni való, hogy Amerikában – az autócsodák hazájában – igencsak szűkmarkúan mérik az engedélyezett sebességet. Kaliforniában az előírás általában 65 mérföld óránként, ami bő 100 km/órának felel meg. Viszont mindenki tudja, hogy a közlekedési rendőrök a tíz mérföld per órás túllépés felett még szemet hunynak, így az igazi határ a 75 mérföld, azaz a 120 kilométeres sebesség. (Ez annyira igaz, hogy amikor kivételesen tényleg betartatják ezt a határt, akkor már külön kiírják: de most komolyan! Strictly enforced!) Normális esetben tehát 9 mérföld per órával mindenki gyorsabban hajt az engedélyezett sebességnél, kivéve a szabálykövető amerikait. Ő két dolgot tud: ha 65 mérföld per óra az előírás, akkor neki 65-tel jogos közlekednie. Méghozzá a gyors sávban (hogy vinné el az ördög), mert ugye az ennél nagyobb sebesség tilos. Tehát ő gyorsan megy a nyomorult 65-tel, így a forgalom szépen a haladósávból előzi 70-74 mérföld per órával. Mindaddig, amíg a szabálykövető amerikai nem kerül egy keresztmetszetbe egy böhöm kamionnal. A kamionokra érvényes sebességhatár ugyan épp tíz mérföld per órával lenne kevesebb, de ugye a kamionos is ismeri a tíz mérföldes szabályt, ezért a normális teherautó-sofőr tehát pont olyan gyorsan hajt, mint a szabálykövető amerikai. Egymás mellett, másodpercre egyforma sebességgel képesek megtenni sok tucat mérföldet. Ennek egyszerű titka van: minden amerikai autón a kormányról beállítható a pontos tempó; a gázról tehát akár le is vehetjük a lábunkat. Ők meg beállították a 65-öt, ami a magánügyük a soksávos sztrádán. Ahol azonban csak két sáv van, ott nincs menekvés: a szabálykövető amerikai és a kamion mögött egyre gyűlnek az autók. Előbb csak egy tucat, aztán harminc, ötven. Bármennyi, bármeddig, amíg a normális kamionos el nem unja a vircsaftot, és le nem lassít. Vagy át nem lehet slisszolni egy sztrádára. A szabálykövető amerikai az előírást követi, a többiek meg őt.

Figyelem az embereket.

Ez a szokásom még akkor alakult ki, amikor úgy volt, hogy híres novellista leszek. Tudom, bunkóság bámuldozni, de ez nálunk, (leendő) híres novellistáknál megbocsátható. Szakmai ártalom. Aztán egyéb irányú elfoglaltságaim miatt a művek elmaradtak, de a fürkészés maradt. Nem tudom, miért. Az agyam folyamatos megfigyelő üzemmódban olyan irdatlan információmennyiséget rögzít (szuperkomputer!), hogy éjszaka minden adatot törölnie kell, hogy reggel megint legyen benne hely.

Magyarországon az emberek dühösen vagy minimum rosszallóan elfordulnak a tekintetem elől, a lányok ajakbiggyesztve gyorsítják a lépteiket. Nincs elég bajuk, a tekintetemmel még én is beledöfök a magánszférájukba: szégyelljem magam. Ezt üzenik a gesztusok. Los Angelesben a lányok többsége visszamosolyog, a férfiak nagy része pedig illedelmesen köszön, és megkérdezi, hogy vagyok ma. Lehet, hogy felismerik bennem a – talán nem is örökre elvetélt – leendő nagy novellistát? Vagy csak barátságosak. Kötelezően, hivatalból is. Amcsik.

Delikáteszbolttal egybeépült zsidó étterembe hívtak az egyik hétvégén: maceszgombóclevesre a Beverly Hillsen. Azt mondják, ez Larry King törzshelye. Ahogy körözök parkolóhelyet keresve, nem mindennapi jelenségen akad meg a szemem. Egy kicsi katolikus templom előtt transzparens hirdeti: halleluja! Gyengébbek kedvéért héber betűkkel is.