Liberalizmus liberálisok nélkül?

Rögzítsük elöljáróban: Németországban nem egy politikai eszme, egyfajta világnézeti irányzat bukott meg átmenetileg vagy véglegesen, hanem egy politikai párt. Pontosabban, annak vezetői. Az FDP-re (Szabad Demokrata Párt) négy évvel ezelőtt még a választók tizenhat százaléka adta szavazatát. Most ennek kevesebb mint a harmada, ami nem volt elég az ötszázalékos parlamenti küszöb átlépéséhez. Tehát arra a politikára és annak képviselőire mondtak nemet a liberális választók, amelyet a párt és annak vezetői az utóbbi négy évben képviseltek. Philipp Rösler pártelnök figyelemre méltó őszinteséggel mondta a választások után: „Tudjuk, hogy az FDP-t tudatosan váltották le a választók. Nem kellett nekik az a politika, amit mi gondoltunk képviselni.” Az, hogy „mit gondoltak képviselni”, az ő titkuk marad. Tény viszont, hogy a Forsa közvélemény-kutató intézet felmérése szerint a választók szemében a korábban progresszív szociálpolitikát és a jogállamiság továbbfejlesztését szorgalmazó párt egy konzervatív gazdasági elveket képviselő érdekközösséggé alakult. Hozzátenném: azzá alakították a vezetői. A két évvel ezelőtt leváltott pártelnök Guido Westerwelle és utóda, Philipp Rösler alkalmatlannak bizonyult a korábbi sikeres liberális vezetők – Walter Scheel vagy Hans-Dietrich Genscher – politikájának folytatására. A mostani katasztrofális választási eredményért vállalta a felelősséget, és lemondott az FDP teljes vezetősége.

A választások után elterjedt az a vélemény, hogy az FDP vesztét Merkel kancellár asszony népszerűsége, politikája okozta. A koalíciós kormány sikereit a maga számára besöprő magatartásával felőrölte korábbi koalíciós partnereit, a szociáldemokrata pártot és most a liberálisokat. Nem gondolnám, hogy ez a feltevés helyes. Merkel ugyan valóban karakteres politikus, akit számos szociáldemokrata és liberális szavazó is támogatott a legutóbbi két választáson, de elég okos volt ahhoz, hogy ne kisebbítse kisebbik koalíciós partnerének érdemeit. Tudta, hogy szüksége van rájuk a kormányzáshoz. Azt gondolom, hogy a szociáldemokraták – éppúgy, mint most a liberálisok – alkalmatlan vezetőiknek „köszönhetik” katasztrofális választási eredményüket: az SPD Gerhard Schröder volt kancellárnak és Peer Steinbrück mostani kancellárjelöltnek, az FDP pedig Guido Westerwelle és Philipp Rösler pártelnököknek. Az FDP levonta a következtetést, és a teljes vezetősége lemondott. Az SPD nem. Mindenki maradt, csak Peer Steinbrück mondta, hogy nem vállal többé vezető hivatalt a pártban. (Ennek ellenére tagja annak a bizottságnak, amely most Angela Merkellel tárgyal egy új koalíció lehetőségeiről.) Egyébként az is a kancellár asszonyt hibáztató tézis ellen szól, hogy az FDP hatvannégy éven át volt kisebbik koalíciós partnere felváltva a CDU/CSU-nak vagy az SPD-nek anélkül, hogy hagyta volna magát felőrölni. Pedig voltak a többségi pártnak olyan erőskezű vezetői, mint a kereszténydemokrata Konrad Adenauer vagy a szociáldemokrata Helmut Schmidt. Az FDP – hála korábbi vezetői okos politikájának, kompromisszumkészségének – egy kivétellel minden háború utáni német kormánynak tagja volt. A mérleg nyelveként megakadályozta, hogy a többségi párt tisztán keresztény vagy szociáldemokrata politikát valósítson meg. Így képviselte – erejéhez mérten – saját választói mellett a kormányzásból kimaradt pártok szavazóit is.

De az, hogy Németországban a liberális párt most kiesett nemcsak a kormányból, hanem a Bundestagból is, fontos változást jelent a parlamenti felállásban. Arnold Toynbee angol kultúrtörténész szerint a parlamenti demokráciának szüksége van három irányadó, elveit megbízható következetességgel képviselő pártra. Egy konzervatívra, egy szociáldemokratára és egy liberálisra. (A mi tragédiánk, hogy nálunk egyik sincs.) Németországban a háromból egy most kiesett. Hasonlóra persze volt már példa a parlamenti demokráciák történetében. Ilyenkor a hosszabb vagy rövidebb időre háttérbe került párt politikájának egy részét átveszik, képviselik a többiek, hiszen – különösen az utóbbi évtizedekben – a pártok politikája közötti átjárhatóság megnőtt. Ennek „szenvedő alanyai” elsősorban a liberálisok voltak, mivel a konzervatív és a szociáldemokrata pártok tőlük vettek át és tettek magukévá számos politikai célt. Angela Merkel például megszüntette a kötelező katonai szolgálatot, fokozatosan bezárja az atomerőműveket, jó néhány területen bevezette a női munkaerő alkalmazásánál a kvótarendszert, szorgalmazza a nemi és a faji kisebbségek egyenjogúsítását. Eredetileg valamennyi liberális célkitűzés volt. Ez a gyakorlat – nemcsak Németországban – feloldotta a többi párt dogmatikusainak merev magatartását is, és lazábbá, élhetőbbé tette a társadalmakat.

A másik két hagyományos pártirányzatnak, a konzervatívnak és a szociáldemokratának van intézményesített társadalmi bázisa. A konzervatívoknak a keresztény egyházak, a szociáldemokratáknak a szakszervezetek. Ugyanakkor a liberálisok mindenekelőtt a sajtójukra támaszkodhatnak. És ez persze fontos támasz. A parlamenti demokráciák befolyásos sajtójának nagy része liberális: a The New York Times és a The Washington Post az Egyesült Államokban, a The Guardian Angliában, a Le Monde Franciaországban, az olasz Corriere della Sera, a német Süddeutsche Zeitung, hogy csak a legfontosabb napilapokat említsem. Ennek a sajtónak nagy szerepe volt és van a liberális eszmék terjesztésében.

Ami pedig a német társadalom és a liberalizmus viszonyát illeti, Ralf Dahrendorf német–angol szociológus, a londoni Shcool of Economics volt rektora mondta, hogy „az angol és a német Európa két legliberálisabb társadalma”. Állítása a németeket illetően első pillantásra meglepőnek tűnik, de Dahrendorf meg is indokolja tételét. A német nép a második világháború után történelmének mélypontján volt. A világ az emberiség páriájának tekintette. De ezzel megadatott neki az újrakezdés lehetősége. Ennek kihasználását rájuk kényszerítették az amerikaiak. Diktáltak nekik új, demokratikus alkotmányt, amely biztosítja a többpártrendszert, a szabad választásokat, az emberi jogok tiszteletben tartását, a vallási és sajtószabadságot. Amíg nem volt garancia ezeknek a betartására, megszállóként több mint tíz évig az országban maradtak. És a német társadalom a rákényszerített demokráciát – igaz, először fogcsikorgatva – elfogadta. Nem nyavalygott, hogy „nekünk már volt Beethovenünk, Goethénk, amikor az amik még azt sem tudták, hogy mi az a kultúra”, hanem éltek a parlamenti demokrácia nyújtotta megújulás lehetőségével. Németország (előbb csak a nyugati fele) mára Európa egyik legdemokratikusabb országává vált. Tegyük hozzá, hogy ebben fontos szerepet játszott a hajlandóság és készség múltjuk bűneinek vállalására. Ez különbözteti meg őket az angoloktól, a franciáktól és a többi európai gyarmatosító ország polgáraitól, akik máig büszkék arra, amit őseik Ázsiában, Afrikában tettek. Hanna Arendt filozófus szerint „a múlt bűneinek vállalása ellenállóvá teszi a német társadalmat a nacionalista, antiszemita kísértéssel szemben, és nyitottá a liberális elvek befogadására”. Ezért igaz, amit Dahrendorf mondott, hogy ma a német Európa egyik legliberálisabb társadalma. Ott a konzervatívok és szociáldemokraták is liberálisabbak, mint máshol.