Lesz még hatszáz a benzin!

A közönséges polgárnak általában fogalma sincs arról, miért fizet egyre többet és többet a benzinkútnál. Leszámítva természetesen azt az esetet, amikor mondjuk egy új állami költségvetés kihirdetésének másnapján nem olvassa azt kedvenc újságja címlapján, hogy a jövedéki adók emelése folytán a cigi ennyivel, a sör annyival, a benzin pedig valamivel még az annyi fölött is drágul holnaptól.

Mint maci a mézre

Ezúttal nem erről van szó. A benzin nem a jövedéki adók, hanem a kőolajár emelkedése folytán drágul. A dolog háttere finoman szólva is bonyolult. 2007-ben mindösszesen negyven, az elmúlt négy hónapban további huszonöt százalékkal lett drágább a „fekete arany”, de hasonló méretű keresletnövekedést vagy kínálatcsökkenést (termeléskiesést) sehol sem lehetett érzékelni. Más szóval: nincs matematikai megfelelés a kőolajár ugrásszerű növekedése és az árra – elvben – befolyást gyakorló tényezők között.

Ebből pedig valami olyasminek kell következnie, hogy itten spekulálnak. Ámde ez nem a szokásos, általában pénzügyi spekuláció, hanem trendszámítás. Alapos és körültekintő. Vegyük sorba a fő tendenciákat.

Egy ideje látszik, hogy a kínálat nem tud lépést tartani a kereslettel. A keresletnövekedés fő oka olyan, energiahordozókban szegény, ám viharos gyorsasággal fejlődő országokban keresendő, mint – elsősorban – Kína és India. Még belegondolni is rossz, mi lesz akkor, ha sok más, ugyancsak energiahordozó-szűkében szenvedő harmadik világbeli országok hasonló gyarapodásnak indulnak.

A kínálat elégtelenségének fő oka azonban nem a kőolajtartalékok szűkösségében keresendő, hanem abban, hogy az energiapiacnak olyan óriásai, mint Oroszország és Irán, nem rendelkeznek elég tőkével még feltáratlan kincseik kiaknázásához. 2008-ban egyikük sem fog több nyersolajat felszínre hozni, mint tavaly. Az oroszok eddig – mármint a Putyin-érában – csak az olajkitermelés lefölözéséhez, irdatlan méretű megadóztatásához szoktak hozzá (ami egyébként jót tett az ország pénzügyi egyensúlyának, de mennyire...). Most azonban majd azt kell megszokniuk, hogy ha nincs külföldi működő tőke, akkor a költségvetésnek kell mélyen a zsebbe nyúlnia a távoli (a kelet-szibériai és a sarkkörön túli) lelőhelyek kiaknázásához és a kapcsolódó infrastruktúra kiépítéséhez. Idekívánkozik: jönnének persze a nyugatiak, mint maci a mézre, ha nem rémisztené őket folyamatosan az ugyancsak a Putyin-érában megszokott állami agresszivitás és az abból táplálkozó gyanakvás. Ami pedig Iránt illeti, azok a brit, francia és más cégek, amelyek szívesen létesítenének joint venture-öket az ajatollahok rezsimjével, nap mint nap kapnak figyelmeztetést Washingtonból: ne tegyék. Addig legalábbis, amíg nem „tisztázódik” az iráni nukleáris program ügye. Eközben az iráni nemzeti olajtársaság a költségvetés által neki megszabott szűkös keretből kénytelen – köztudottan rosszul – gazdálkodni.

Ha pedig a kereslettel szemben nincs megfelelő kínálat, illetve minden, az olajüzletben érdekelt „tényező” úgy kalkulál, hogy előbb-utóbb nem lesz, akkor a kereslet (magyarul: vásárlási szándék, amely lázba is átcsaphat) akár irracionálisan is meghaladhatja a kínálatot. Ha a döntő szempont az, hogy inkább ma vásárolok, mint holnap, mert ki tudja, mit hoz a holnap a dráguláson kívül, akkor a tartalékolás vágya önmagában is árfelhajtó tényezővé válik.

Tartalékolnak az amerikaiak, tartalékolnak a kínaiak – bár egészen más megfontolásból, amint arra mindjárt kitérek.

A „fő trendeken” kívül jelentős mértékben „bekavar” az olajár-alakulásba néhány „mellékes trend” is, bár ízlés dolga, hogy ki mennyire tekinti őket mellékesnek.

Afrika legnagyobb olajexportőre Nigéria, ahol kormányellenes lázadók folyamatosan támadják az olajlétesítményeket. Ilyen támadásokból akár egy is elég ahhoz, hogy azok az országok, amelyeknek a gazdaságát akármilyen kicsi részben is a nigériai olaj „keni”, pánikba essenek, és szerződéses ár helyett a szabadpiaci, napi áron kárpótolják magukat. Hordónként 122 dollárért.

Ráfogják Kínára

Irán körül olyan fokon forrósodott fel Amerika hangulata, hogy az elnökválasztási kampányban Hillary Clinton már az irániak „teljes megsemmisítését” helyezte kilátásba arra az esetre, ha netán – ez idő szerint még bizonyosan nem létező – atomfegyverüket Izrael ellen vetnék be. Irán – nem utolsósorban Irak miatt, ahol hitsorsosaik, a síiták okozzák Amerikának a legtöbb fejfájást – ma az Egyesült Államok nemezise. (Ami bennem érdekes gondolatokat ébreszt. Vajon miért olyan fontos Washingtonnak, hogy Európa a Nabucco földgázvezetéken át iráni földgázt vásároljon, ne pedig a Déli Áramlaton át oroszt? Lehet, hogy a szó stratégiai értelmében mégsem Irán az igazi „fenyegetés”, hanem Oroszország? Hm.)

Az olajpiac érzékeny barométer. Nemcsak akkor, ha Nigériában támadják a Shell létesítményeit, de akkor is, ha a török katonaság a kurdokat támadja Észak-Irakban, ahonnan az iraki olaj java része jön. Ez is a napi politika része, és félő, hogy nem egészen napi.

Az éber szem mindenre figyel. Arra például különösen, hogy miként alakul a világ legnagyobb olajfaló országa, az Egyesült Államok munkaerő-piaci helyzete. Néhány hete még úgy festett, hogy az alakuló dekonjunktúrában tovább növekszik a munkanélküliség, vagyis nő azoknak az embereknek a száma, akik nemcsak állás nélkül maradnak, hanem a mai cudar viszonyok közepette sokkal nehezebben jutnak hitelhez is. A következmény kikalkulálható volt: nem nő, hanem csökken a benzinigény. Meg a zsugorodó gazdaság kőolajigénye. Ehhez képest a várt rossz adat elmaradt, a jó adat viszont ahelyett, hogy lenyomta volna, tovább tornázta felfelé a kőolajárat.

Az elmondottakból kiderülhetett, hogy a trendszámítás, a napi politika, sőt a napi munkanélküliség milyen fokon tud belejátszani a kőolajár alakulásába. Sajátos módon csak olyan tényezőket tudtunk megemlíteni, amelyek kivétel nélkül az áremelkedés irányába hatottak. És akkor még szót sem ejtettünk arról, hogy Amerika az idén a szokásos nagy nyári autóforgalommal és kemény téllel számol, s hogy mindkettő „keresletnövelő”, mivel az amerikaiak jó része nemcsak a kirándulásairól nem hajlandó lemondani, de még ma is konokul olajjal fűt. És itten leledzik az eb sírhantja. Én történetesen úgy gondolom, hogy a kőolajárat (amely az inflációt és a jövedelememelkedést számítva relatíve még mindig nem magasabb, mint az 1980-as második olajsokk után) csak az Egyesült Államok polgárainak életformaváltása tudná igazán lefelé nyomni. Erre azonban semmi kilátás. Az elnökválasztási kampányban a demokraták – Obama és Hillary Clinton – egymást múlták felül a populistánál populistább szónoklatokkal. Hallani lehetett arról, hogy a kínaiak miatt drágul minden, hogy a kormány fölöslegesen duzzasztja az olajtartalékokat, hogy az OPEC névre hallgató kartellt le kéne bombázni stb. Nyárra mindkét jelölt „adóamnesztiát” kívánna bevezetni az amerikai autósoknak (ez literenként kb. 5 dollárcentet, 8 forintot jelent), hadd fogyasszanak még több benzint. Holott mindketten – mint írta a londoni Economist – azért tartoznának imádkozni, hogy minél magasabb legyen a kőolajár, azaz történne végre valami, ami az olajfüggő amerikaiakat fölébresztené bódultságukból. Ó dehogy! Obama és Hillary egy büdös szót sem ejtett soha arról, hogy európai barátaik és szövetségeseik a többszörösét fizetik a benzinért annak, mint az ő honfitársaik. Majd hülyék lettek volna.