Leningrád blokádja

A szovjet birodalom lerohanására készült Barbarossa-tervben vezető helyen szerepelt a közeli nagyváros: Leningrád. A június végétől támadó német erők már szeptember elejére körgyűrűbe vették, a Führer pedig szeptember 29-i hadparancsában leszögezte: „Szovjet-Oroszország legyőzése után e nagyváros fennmaradása nem szükséges. Megadásról tárgyalni nem kell, mivel nem tehetjük feladatunkká a lakosság áttelepítését és élelmezését.” A terv a nagy veszteséggel járó utcai harcok helyett a kiéheztetés, utána pedig a teljes lerombolás volt, majd a Néva folyótól északra eső területek átadása a finneknek.

Hitler nem számolt azzal, hogy a város, amelyet elvágtak az élelmiszer-utánpótlástól, a víztől, a fűtőanyag- és az áramellátástól, s ahol túlnyomórészt nők, gyerekek és öregek éltek, meg tudja védeni és fenn tudja tartani magát két és fél évig. Pedig fel sem készítették a lakosságát. Jóllehet Leningrád fontos iparváros is volt, jelentős hadiüzemekkel, Sztálin úgy rendelkezett, hogy minden tartalékot Moszkvába, a fővárosnak és lakosságának megvédésére kell átirányítani. Amikor a hatóságok az ostromgyűrű bezártával felmérték a helyzetet, döbbenten látták: a 2,5 milliós lakosság s a még jó százezer menekült számára legfeljebb egy-két hónapra elegendőek a készletek. Pedig addigra az emberek már kimerültek, hiszen aki mozogni tudott, éjjel-nappal dolgozott a városát három gyűrűben körülvevő erődítési vonalakon. Vasbeton tüzérségi állások, hétszáz kilométernyi tankcsapda, szögesdrót sövények, lövészárkok mindenütt. Még a híres Aurora cirkáló egyik lövegét is dombra állították.

A németek azonban csak tüzérségükkel és a levegőből támadtak. Bombázták a gyártelepeket és célzottan a nagy élelmiszerraktárakat is. Ezertonna-szám égett el búza és cukor – később, az éhínségben drága pénzért árulták a beleolvadt cukrot tartalmazó földet. Gyújtóbombák ezrei hullottak lakónegyedekre, célzottan támadott a Luftwaffe iskolákat, gyermekintézményeket, forgalmas csomópontokat, hogy megfélemlítse a lakosságot. A precíz német kimutatások szerint a blokád alatt 102 000 gyújtó- és 4600 robbanóbombát dobtak le a városra.

Éhség és hideg

A légitámadásoknak vagy 16 000 polgári áldozata volt, de a szám eltörpül amellett, hány emberrel végzett az éhség és a hideg. 1941-42 tele, s a rá következő a szokottnál is keményebb volt. Hamar elfogyott a tüzelő, majd a parkok kivágott fái, azután a feltüzelt bútorok, könyvek is. S már október 1-jén kitört az éhínség: akkor szállították le tovább a napi fejadagot. Ettől a naptól a munkások 40 deka kenyeret kaptak, mindenki más csak 20 dekát, a menekültek pedig semmit. Más ennivaló nem volt. Megették tehát először a lovakat, majd hamarosan a háziállatokat, kutyákat, macskákat, de ettek az éhezők patkányokat, madarakat, a gépzsírt, kenőolajat, ragasztót, a megfőzött bőrt. Azután – amiről a szovjet krónikák hallgattak – embert is. A kilencvenes években feltárt NKVD-akták több mint 2000, kannibalizmus miatt lecsukott vádlottról számolnak be a fosztogató, akár emberhúsért is gyilkoló bandák mellett.

Mindeközben a nagy hadiüzemek termeltek, nyitva maradt sok iskola, és a blokád idején 2 500 egyetemista fejezte be tanulmányait. Sok kortársuk sorsa másként alakult: kiképzés, megfelelő fegyverzet nélkül vitték ki őket a frontra (azaz a város peremére), ahol aztán elpusztultak, s közben Leningrád is a halál városa lett. Már a blokád első telén átlagosan testsúlyuk felét veszítették el az emberek, így ezrével pusztultak el a mínusz 30 fokban fűtetlen lakásaikban vagy az utcán – talán éppen akkor, amikor halott családtagot vittek volna szánkón temetni. Egyedül 1942 első két hónapjában (akkor már csak 12 deka volt a napi kenyérfejadag, annak a fele is fűrészpor vagy más adalék) 200 000 ember halt éhen. Robbantással alakították ki a tömegsírokat a kővé fagyott földben, majd csak a hó fedte be a tetemeket.

Az élet útja

A hivatalos szovjet adatok szerint a 900 nap alatt 632 000 polgári lakos vesztette életét a városban, de nem egy nyugati kutató szerint a számuk jóval több volt. Akár a milliót is elérhette. Csak azért nem több, mert utóbb óriási nehézségek árán sikerült egyetlen, a blokádot kikerülő, viszonylag használható utat építeni. Az Élet útján teherautók 350 kilométerről, egy szovjet kézen lévő vasútállomásról szállítottak élelmiszert. Később a befagyott Ladoga-tavon át is, mire annak jégpáncélja már elbírta a nehéz kocsikat.

Időközben a szovjet hadvezetés több offenzívát is indított a blokád áttörésére, ám azokat a németek nagy veszteségek árán visszaverték. A nácik várakozásuk ellenére sem számíthattak a szomszédos szövetségesre: a finn hadsereg bevonult ugyan a 1939–40-es téli háborúban országától a szovjetek által elszakított területekre, de Hitler felszólítására sem volt hajlandó ostromolni, bombázni a régi-új határhoz közeli Leningrádot.

Hetven éve a németek visszavonulása vetett véget Leningrád pokoli blokádjának. Utána megünnepelték a város hős lakóit, védelmezőit, de Moszkvának a tragédiáért viselt felelősségéről nem eshetett szó: miért nem evakuálták a lakosságot, mielőtt bezárult a gyűrű? Miért nem volt elég élelmiszer, tüzelő, víz? Ráadásul Sztálin (ezúttal is a vetélytársaktól félve) 1949-ben leszámolt a leningrádi pártvezetéssel: közülük sokan, akik a blokád idején helytálltak, börtönben vagy a Gulágon végezték. A város hősiességét megörökítő múzeumot 1949-ben bezárták, és csak 40 év múltán nyithatott ki újra. Máig egyedül nyugati kutatók publikálnak az NKVD/KGB levéltárai, emigránsok visszaemlékezései alapján arról, milyen szorgosan működött a szovjet titkosrendőrség még a blokád éveiben is, hogyan hurcolt el ártatlan embereket, s miként tették a szervezetlenség, a felkészületlen katonai vezetés lépései még súlyosabbá a helyzetet.

Mindenesetre van maradandó, döbbenetes emlékműve a leningrádi tragédiának: Dmitrij Sosztakovics 7. szimfóniája. A zeneszerző a mű első tételeit még ott, a blokád idején írta. Bár önként jelentkezett katonának, rossz látása miatt csak tűzoltó lehetett. Azután, más vezető értelmiségiekkel együtt, a város elhagyására kötelezték. Szimfóniáját Kujbisevben (ma: Szamara) fejezte be, s azt a főváros nagyszínházának oda kitelepített zenekara 1942 márciusában mutatta be. Az igazi bemutató azonban augusztus 9-én, Leningrádban volt, ahová repülőn juttatták el a kottákat. Amikor a város rádiózenekarát próbálni hívták, kiderült, hogy száz tagjából már csak tizenötre számíthatnak, azok is alig képesek mozogni. Így katonazenekarok muzsikusait vezényelték melléjük, velük tanulták be a csontig lesoványodott, didergő emberek a nehéz zenedarabot.

Tüzérségi csend

A hangverseny előtt a szovjet tüzérség keményen lőtte a német állásokat, hogy átmeneti csendet biztosítson, hiszen a rádió mellett a városban, a frontállásokon felállított hangszórókon is közvetítették a drámai művet.

Zene ilyen hatást aligha gyakorolt valaha. Igaz, kortársai szerint a szerző nem a hősi harcra gondolt a komponáláskor, hanem szeretett szülővárosára, „amelyet Sztálin rombolt szét és Hitler végleg elpusztított”.