Lengyelország magyar úton: a Galícia-valóság
Nem egészen tíz éve, amikor utoljára utaztam ezeken a tájakon, még jóval kevesebb nyoma volt az EU-tagságnak. Mára az utak, a városközpontok állapota is tanúsítja, hogy a fejlesztési alapokból jócskán részesülnek a lengyelek. Értelemszerűen több jut az európai pénzekből a perifériának. A táj sokkal inkább fejlődésről, mint elmaradottságról beszél. Jól karbantartott falusi házak, virágos utcák mindenütt, néhol kisüzemek. Láthatóan elkerülték a tájat a nagyobb ipari beruházások, de az olyan nagy városok, mint Rzeszów vagy a repülőgépgyártásáról ismert Mielec fontos gazdasági központok. A térséget is szétszabdalta a történelem, hiszen a kelet-galíciai térség természetes központja Lemberg-Lviv-Lwów a határ túloldalára került.
Megtépázta a történelem a lakosságot is. A zsidóság nagy része eltűnt a második világháború népirtásában, a kevés túlélőt a háború utáni állapotok űzték el.
Emlékük alig-alig maradt, egy-két eldugott emléktábla, ha látható olyan helyeken, ahol 1939-ben még minden harmadik lakos zsidó volt. Vonakodva emlékeznek Galícia zsidó múltjára a helyiek, kivéve, ha az egykor itt élt családok leszármazottjai Nobel-díjasok, esetleg hollywoodi sztárok lettek a későbbiekben. A zsinagógák nagy részét felégették, lerombolták.
GalíciaLancutban megmaradt a hajdani Lubomirski–Potocki-palota mellett épült barokk zsidó templom. Turisták látogatják a különlegesen szép épületet. Egy helyi férfi magyarázta az épület viharos történetét. Zsidók csak turistaként bukkannak itt fel, mondta. Majd hozzátette zavart mosollyal, hogy a helybeliek már őt is zsidónak tartják az elkötelezettsége miatt. A sanoki skanzenben a helyi ácsmesterek fantasztikus munkával most alkotnak újjá egy hajdani, fából ácsolt zsinagógát.
Az idegenforgalmi táblák gyakran jelzik utunkon, hogy a közelben gerendából ácsolt építészeti csodát láthatunk, ez a fatemplomok ösvénye. A régió egyik nevezetessége Kwiaton falu Szent Paraszkévának szentelt fatemploma. Az épületet a lemkó népcsoporthoz tartozó helyi ruszinok még a 17. században építették, ácsolták. Először nyilván pravoszlávok voltak, később püspökeik, pópáik Róma alá terelték őket, és görög katolikusok lettek. Az ikonosztáz, a naivan szépséges képek a bizánci kultúra helyi különlegességei.
Lengyel-magyar, két jóbarát – A lemkókat és a többi kárpáti ruszin népcsoportot 1946–47-ben kitelepítették. Etnikai tisztogatás volt ez a javából. Az akkori kommunista hatalom szemérmesen Visztula akció fedőnévvel illette a válogatás nélküli büntető műveletet. A ruszinok egy részét Szovjet-Ukrajnába vitték az onnan kitelepített lengyelek helyére. Többségüket az újonnan Lengyelországhoz került nyugati, „visszaszerzett”, vagyis volt német területekre szállították. Ott az éppen kitelepített németek házaiba költöztették őket. A kwiatoni fatemplom a lengyel római katolikusoké. Néha visszatérnek az egykori kwiatoniak, mesélte a műemlék őre. Akkor papot hívnak, és a maguk rítusa szerint tartanak liturgiát. A szépséges kis épület immár a harmadik felekezetet szolgálja.
A szétzilált lakosság és a szégyenlősen kezelt, sokféleképpen elmondható történelem nyomot hagy az itteni életen.
Tapasztalatom szerint bizonytalanul és elhallgatásokkal. Sem az ukránok-ruszinok elűzéséről, sem a zsidók meggyilkolásáról nem vagy csak alig szól a nyilvános emlékezet. Nem tudom, van-e a történelemnek valamilyen szerepe abban, hogy Lengyelországnak ez a szelete számít ma a hatalmat gyakorló jobboldali-nacionalista párt, a Jog és Igazságosság (PiS) legbiztosabb bázisának. Így volt ez akkor is, amikor a PiS ellenzékben volt, s a hatalmat a jobboldali liberális Polgári Platform (PO) és a parasztpárt (PSL) koalíciója gyakorolta. Lehet, hogy az állította az ittenieket a jobboldal mellé, hogy a térség tartósan kimaradt a fejlődésből. Utolsó helyen állnak az átlagfizetések tekintetében, itt a legmagasabb a munkanélküliség.
Van mindennek másik oldala is, hiszen Lengyelországban itt élnek legtovább az emberek. A vallásosság is itt a legerősebb. A legtöbben itt kötnek házasságot, magasabb a családokban a gyerekszám, s errefelé a legkevesebb a válás. Itt követik el a legkevesebb bűncselekményt a statisztikák szerint. Ezt még nekem, a turistának is elmondták a helybeliek, akiket az élet minőségéről kérdezgettem. A PiS jobban meg tudta szólítani az ittenieket, mint a liberálisok vagy a baloldal – magyarázta egy alkalmi ismerős, Grzegorz. Szerinte a templomokban elhangzott biztatásnál többet jelentett a jobboldali párt ígérete, hogy havi 500 zlotyra emeli a második gyerek utáni családi pótlékot. Lengyelországban egyébként 3 millió 700 ezer gyerek után fizetnek már ilyen pótlékot, Podkarpackie vajdaságban pedig 247 ezer gyerek után kapják havonta az 500 zlotyt, ami most éppen 37 780 forint. A gyerekszám növekszik is valamelyest az ösztönzés hatására.
A családi pótlékból persze nem élhetnének meg a családok. Grzegorz szerint a PiS jobban érti az itteniek nyelvét, megfejti félelmeiket és sérelmeiket. „A mi vidékünk falusi vidék – mondja –, a helybeliek vonakodva néznek a nagyvárosiakra, nem szeretik, ha azok osztják az észt. A PiS politikusai és a papok meg azonos nyelven szólnak hozzánk. A helyiek elfogadják a PiS retorikáját. Itt nincsenek tüntetések a bíróságok függetlenségének védelmében vagy amiatt, hogy a hatalom kisajátítja a médiát. Az állami tévét nézik, az pedig a kormánypárt nézeteit nyomja.”
Gregorz szerint az is sokat számít, hogy a vidékiek nem szeretik, ha felbolygatják a történelmet, jobban megfelel nekik a tradicionális történelmi elbeszélés, amelyben a lengyeleket csak bántják az oroszok, kizsákmányolják a zsidók. Azt meg különösen nem szeretik, ha megjelennek a 75 éve megölt vagy a hetven éve elűzött tulajdonosok örökösei.
Zsidók ritkán bukkannak fel, leginkább a csodarabbik sírját látogatják a haszidok. Ukránok, kivéve az ősök földjére visszalátogató kiűzötteket, leginkább a vendégmunkás, alkalmi napszámos szerepben láthatók. Lengyelországban komoly működési zavarokat okozna, ha kiesne az ukrajnai munkaerő. Igaz, most, hogy az ukránok vízummentesen utazhatnak a Schengen-zóna országaiba, meglódult a turistaforgalom is. Azt gyanítom, hogy a buszok nem állnak meg Kelet-Lengyelországban, ha egyszer túl vannak a sokórás, értelmetlennek tűnő várakoztatáson.
Ebből a szempontból a lengyel–ukrán és a magyar–ukrán határ között nincs különbség. Ugyanaz a bürokrácia. 27 évvel a Szovjetunió feloszlatása után is meglegyinti az utazót a „szovjet érzés”.
Területi kötelékekA sok új épület, mezőgazdasági gép, kocsi, amelyet az utakon látunk, a statisztikai jövedelmeknél nagyobb jólétet mutat. Van valamennyi turizmus, de sokkal többet számítanak a külföldön dolgozók vagy éppen a véglegesen külföldre települtek hazautalásai. Az EU-csatlakozás utáni években a lengyelek kapcsoltak leggyorsabban. Németország, a skandináv államok és Nagy-Britannia több millió lengyelt szívott fel. A „lengyel vízvezetékszerelő” hazaküldött pénzeit a statisztika nem tartja nyilván. A migrációs hagyomány itt mindig is erős volt. Galíciából Sziléziába, a Német Birodalomba, Ausztriába mentek alkalmi munkára már a 19. században is. Aztán következett több kivándorlási hullám Amerikába. A múlt századelőn hatalmas tömegek áramlottak az óceánon túlra Galícia minden nemzetiségéből. Ma sincs másként, mert ma sincs helyben elegendő munka. Ez azonban egyfajta bizonytalanságot, kiszakítottságot is okoz.
Él-e a Galícia-mítosz? Martin Pollack osztrák újságíró, író, történész e táj kutatója, több könyvet is írt a térségről, az egykori Halics-Lodoméria Királyság körüli illúziókról. Elsősorban az Ausztriában dívó tévhitek bosszantják, ezért is mutatott arra rá, hogy a krakkói, rzeszówi vagy lembergi éttermekben felbukkanó Ferenc József-képek, a cs. kir. jelzések felújítása elfedi a hajdani valóságot. A több mint száz évvel ezelőtti lengyelek szemében elfedte a tragikusan mély nyomor képét, hogy Galíciának volt bizonyos, lengyel politikai autonómiája, szabad volt a lengyel nyelv használata, virágozhatott a kultúra. Harminc éve még a Galícia szót sem nagyon használták, most számos kereskedelmi-vendéglátóipari egység kínál Galícia-élményeket.
Inkább marketingfogás a Monarchiára hivatkozni.
Lengyelország az idén emlékezik meg függetlenségének és egységének századik évfordulójáról. Hiába lehet ezt a vidéket egyfajta „lengyel Piemontnak” is tekinteni, a közbeszéd sokkal inkább az orosz uralom alatti részek lengyel társadalmában látja a függetlenség előzményeit. A galíciai Sanokban, Przemyslben az utazó találkozhat Svejk, a derék katona utcabútorszobraival. Vajon olvassák-e még Hasek háborús vígeposzát a lengyelek vagy a magyarok?
Az első világháborúról most eluralgó beszédmód mindenesetre összeegyeztethetetlen Jaroslav Hasek kegyetlen Monarchia-kritikájával.
