Lengyel elnökválasztás: Tusk előnyben
A minapi három európai elnökválasztást az rokonítja egymással, hogy az államfői és a miniszterelnöki hivatal „egyneművé” vált: a parlamenti többséget élvező pártok a saját jelöltjüket ültették a köztársasági elnök székébe. Jelentős különbség viszont, hogy miközben Magyarországon és Németországban az államfői hivatal várományosai jobbára ceremoniális funkciókba jutottak, az új lengyel elnök „középerős” tisztet visel, közvetlen beleszólása van a kül- és a védelmi politikába. Aczél Endre írását a csütörtökön megjelenő 168 Órában olvashatja.
Csak a július 4-i lengyel államfőválasztást minősíthetjük tétre menő, izgalmas versenynek. Egyetlen, a magyar–lengyel párhuzamokra érzékeny politikai megfigyelő sem gondolhatja komolyan, hogy Schmitt Pál és Balogh András „párviadala” akármiben is hasonlíthatott Bronislaw Komorowski parlamenti elnök és ideiglenes államfő, valamint Jaroslaw Kaczynski pártelnök és volt miniszterelnök harcára. Kivált nem fajsúly tekintetében. A két lengyel évtizedek óta vezető közszereplője a politikai és pártéletnek, a két magyarról viszont semmi hasonló érdem nem jegyezhető fel, beleértve a rendszerváltozást megelőző ellenzékiséget is.
Mégis ostobaság volna tagadni, hogy Komorowski győzelmével csaknem ugyanolyan helyzet alakult ki Lengyelországban, mint Magyarországon. Varsóban a kormányzó Polgári Platform (PO) második embere, de Tusk miniszterelnöknél jóval kevésbé súlyos egyéniség került az államfői székbe; Budapesten a Fidesz sokadik kádere, akinek a pártra gyakorolt befolyását Orbánéval még csak nem is lehet összemérni. Tömör fogalmazásban: a parlamenti többséget birtokló pártoknak a jövőben semmi okuk sincs félni az államfő befolyásától, ami azonban egymástól teljesen elütő politikai konstellációkat takar.
Ha kíváncsi rá, hogy a „középerős” lengyel elnök milyen bajok forrása lehet a parlamenti többség szempontjából, olvassa el a teljes elemzést a csütörtökön megjelenő 168 Órában.
