Lemondott Ausztria elsőszámú Háziasszonya

Ilyenkor, január végén általában már csak az utolsó simítások vannak hátra, a szigorúan titokban tartott műsor főpróbája, na és persze a bál napjára időzített díszítés, az Operaház nézőterének kiürítése. Hamarosan tele lesz a sajtó az adatokkal, hány szál virágot használtak fel, mire lehet számítani az ellátásban, mennyi pezsgő, virsli és milyen ínyencség várja a bálozókat, hány jegyet, páholy helyet vásároltak a vendégek. A bál utáni híradásokban fő szerepet kapnak a fotók: megtudhatja ország-világ melyik ismert hölgy milyen ruhát, frizurát, ékszert viselt. A televíziós közvetítést pedig százezrek nézik.

A február 4-i Operabál a hatvanadik, amelyet itt, a Ring e gyönyörű épületében rendeznek. A kerek évforduló alkalom egy kis visszatekintésre. A bécsi operát 1869-ben építették Ferenc József utasítására, ám a császár akkor még nem engedélyezte, hogy az Udvari Színháznak nevezett épületben táncos mulatságot rendezzenek. Ferenc József korai kelő volt, nem kedvelte az éjszakába nyúló esti rendezvényeket – legalábbis ez derül ki a Bécsi Operaház történetéről szóló könyvből.

Az első Udvari Operabál helyszíne az akkor ugyancsak új Musikverein volt. 1877-ben azután mégis esti rendezvény, az úgynevezett Estély költözhetett az Operába, de volt egy kikötés: csak semmi tánc! A bécsiek azonban egy kis hátsó teremben késő éjszaka csak-csak táncra perdültek, amikor felcsendült a Bécsi vér. Nemsokára mégiscsak megrendezték az első bálhoz hasonló estet az Operában – Udvari Opera Estély néven. Johann Strauss vezényelte a megnyitó műsorában a zenekart. A művészek azonban intimebb hangulatú ünnepséget szerettek volna, így a bál a következő években beköltözött a Hofburg tánctermébe (Redoutensaal). 1899 és 1921 között részben tűzveszély, részben a Monarchia bukása miatt az Operaház zárva tartott.

Az első, Operabálnak nevezett mulatságot 1935. január 26-án rendezték – a gazdasági világválság végén az „optimizmus győzelmi ünnepeként”. Kurt Schuschnigg kancellár vállalta a védnökséget, a nyitó táncot négyezer vendég élvezte, igaz, ez az első államinak nevezett bál botrányba fulladt: hamisítók 100 belépőjegyet olcsón értékesítettek ( 25 schilling helyett 12,50-ért (0,90 euró...). A csalók lakásán a rendőrség 1000 Henessy konyak címkét is találtak, amit silány, konyakszínű ital üvegére ragasztottak.

A bál fénykorát 1936. és 39 között élte, az annexió után azonban ismét szünet következett. 1945. március 12-én az Operaházat találat érte, az épület szinte teljes egészében elpusztult. Tizenhét év után 1956 február 9-én tartották a háború utáni első bált az újjáépített épületben, s azóta egyetlen évben maradt el, 1991-ben, az Öbölháború miatt.

A bál az osztrák társasági- és közélet nagy eseménye, az államfő, a kormány szinte minden tagja kötelességszerűen jelen van, és aki ad magára, megveszi a méregdrága jegyet, sőt, ha lehet páholyába neves személyeket is meghív. Üzletemberek és politikusok folytatnak a páholyok homályában fontos megbeszéléseket, miközben a kiürített nézőtéren ezrek próbálnak maguknak a tánchoz kis helyet szorítani. A jegyárak az egekben, aki itt akar vacsorázni, italt fogyasztani, mélyen a zsebébe kénytelen nyúlni – igaz, évről évre szellemes kis ajándékcsomagot is kapnak a résztvevők, emlékül. A bál fontos tényező sok száz bécsi fodrász, kozmetikus, varrónő számára, és a külföldi vendégek miatt ebben a holtszezonnak számító időszakban a szállodák is jól járnak.

1962 óta az ORF egyenes adásban közvetíti a bált, amelynek nyitó műsora évről évre meglepetés – és mint a Bécsi Operaház valamennyi előadása, igazi élmény. Az igazgatók közül nem mindegyik kedvelte a rendezvényt, ám egy idő után még a fanyalgó Ioan Holendert (1992-2010) is meggyőzte a tekintélyes bevétel, pedig ő 1993-ban a bál betiltását tervezte, mondván, hogy az zavarja a rendes üzemeltetést. A jelenlegi igazgató, Dominique Meyer, ez a kedélyes elzászi francia, első perctől kezdve kedveli a rendezvényt, amely az ő regnálása alatt közelebb került a Ház művészeihez.

Az utóbbi években elenyésző a lakosság tiltakozása a bál ellen, pedig ez a februári csütörtök a nyolcvanas évek közepétől jó ideig a rendőrség lidércálma volt: a gazdagság, a hiúság vására elleni tüntetések gyakran tettlegességig fajultak, s míg odabenn önfeledten szórakozott a legfelső tízezer, kinn vízágyúval zavarták szét a tömeget. Mára ilyesmire csak a rutinszerűen kivezényelt rendőrök és az útlezárás emlékeztet. Igaz, évek óta ugyanezen a napon a Városházán a szegényeknek, a hajléktalanoknak is rendez bált a polgármester, ingyenes belépéssel és fogyasztással.

Az Operabál háziasszonya, a megtisztelő címet viselő hölgy fontos funkciót tölt be – és általában évekig. Személyisége meglátszik a bálon, szerepe igen fontos, már csak azért is, mert a jegyet vásárolni kívánók mindig többen vannak, mint az eladható hely, s az ő szava döntő, ki részesül az igen drága kegyben. A most leköszönő Desirée Treichl-Stürgkh természetes eleganciával és kedvességgel látta el feladatát, amelyet 2007-ig az előd, a „Sacher Lady” Elisabeth Gürtler saját habitusának megfelelően sokkal merevebben, más típusú eleganciával látott el. A háború utáni első Háziasszony, Lotte Tobisch 25 operabált rendezett, a ma már igen idős hölgy évről évre most is ott van a vendégek között. Az új kinevezés még várat magára – Meyer igazgatónak bizonyára nem könnyű feladat a választás.