Lázadnak az osztrák diákok

Diáklázadás volt már az utóbbi esztendőkben Ausztriában, nem is egy. Szűk évtizede mindig tiltakozással indul az ősz. A leghangosabbat, a nagyvárosok életét a maihoz hasonlóan megbénítót a tandíj bevezetése váltotta ki 2001-ben. A harc akkor eredménytelen volt, ám hamarosan az is kiderült, hogy a tandíjnak az égvilágon semmire nincs kihatása.

A diákok vagy a szülők könnyedén kifizették a szemeszterenként 5000 schillinget, később a 363 eurót. A beiratkozók száma nem csökkent, viszont a pluszbevétel mit sem javított az oktatás színvonalán, sem a körülményeken.

Igaz, az egyetemek „nagykorúsítása” – amit a tandíjjal együtt vezettek be – azt is jelentette, hogy a állami támogatást befagyasztották, s a növekvő költségek felemésztettek minden pluszt. De még a kirívóan hosszú tanulmányi idő sem változott a tandíj következtében: az OECD-országok közül Ausztriában járnak legtovább egyetemre a diákok, átlag 6,4 évig tart a diploma megszerzése. Emellett kisebb a végzősök aránya, kevés a diplomások száma.

Amikor aztán az idei évtől a szociáldemokrata–néppárti koalíció eltörölte a tandíjat, kiderült: mégis csak volt valami visszatartó ereje. Különösen Németországból fokozódott a roham. Ez sem újdonság. Az ottani egyetemekről – főként a felvételi korlátozás miatt – kiszorulók már régóta itt tanulnak tovább. Ausztria hosszabb ideje azon fáradozik, hogy a saját diákjait részesítse előnyben a németekkel szemben.

Az Európai Unió az ilyesmit diszkriminációnak nevezi, és nem kedveli. Hadakozott is eleget az osztrák kormány az elmúlt években az európai bíróságokkal, amelyek rossz néven vették, hogy más mércét próbált alkalmazni a saját diákjai esetében.

A törvény mindenesetre azokon a szakokon rendeli el a felvételi vizsgát, amelyekre Németország is numerus clausust alkalmaz: a művészeti szakok mellett az orvosin, az állatorvosin és az újságírói fakultáson. Ez édeskevés: a nagy számok törvénye alapján több a német jelentkező, ráadásul felkészültebbek, jobban veszik az akadályt. Marad a kvótaszabályozás, vagyis az érintett szakokon meghatározott arányszámban osztrákoké a hely.

Ausztria 19 nagy egyetemén mintegy 220 ezren tanulnak. (Ennyien be sem férnek az egyébként is többségükben felújításra szoruló épületekbe.) Csak idő kérdése volt, mikor robban a bomba. A diákok a mostoha körülményeken túl azt sem kedvelik, hogy évről évre ismételgetett panaszaikat a kormány félvállról kezeli, az illetékes miniszter, az éppen ezekben a napokban EU-biztossá kinevezett Johannes Hahn pedig különösen ingerli őket.

A néppárti Hahn határozottan elzárkózik attól, hogy támaszpontjukon keresse fel a bécsi tudományegyetem nagy előadótermét elfoglaló és láthatóan hosszú időre berendezkedett egyetemistákat. (A megszállás ugyanis törvénytelen – érvel). Ám tárgyalni kész, egyszer már magához is kérette a diákok képviselőit. Bár az ifjak rögtön a megbeszélés után rutinos politikusokéhoz hasonló demagógiával bélyegezték meg a miniszter fantáziátlanságát, Hahn osztott-szorzott, és másnapra kigazdálkodott 34 millió eurót egy tartalékalapból. Mint mondta, csakis a tényleg fontos kiadásokra.

Javaslatát jószerivel szóra sem méltatták az ifjúság képviselői, a kormány hangos gondolkodását (pontosabban a civódást a megoldás módozatairól) pedig rögvest követte a követelések listájának bővülése. Igaz is: Werner Faymann szociáldemokrata kancellár naponta áll elő új ötletekkel. Előbb a felvételi korlátozást, a numerus clausus kiterjesztését latolgatta, másnap – talán a heves ellenállás láttán – visszakozott, és elégségesnek minősítette a jelenlegi rendelkezéseket. A tandíj újra bevezetését a leghatározottabban elveti. Egyébként a diákok követelései között is előkelő helyen szerepel a felsőoktatás lehetőségének korlátlan biztosítása. Sőt, ők az EU-n kívüli országokból származók számára is követelik a felmentést a tandíj-kötelezettség alól – ami ugyan nem visz közelebb a gondok megoldásához, de hozhat néhány száz külföldi hívet.

Bár egy felmérés szerint a közvélemény úgy gondolja, hogy a diákok elsősorban a tandíjmentességért és a jobb körülményekért tüntetnek, a listájukon szerepel egyéb is. Az egyetemi demokrácia kérdése például.

A legutóbbi átszervezés óta a rektor kinevezésének jogával is felruházott úgynevezett egyetemi tanácsba a minisztérium két tagot delegál (ezt sokallják), a 12-24 tagú szenátusnak csak a negyede diák (ezt keveslik). Legyen a döntéshozatal minden szinten demokratikus – követelik. Kifogásolják a jelenlegi (mellesleg a bolognai folyamat részét képező) többciklusú képzést, amely szerintük szakképzéssé degradálja az egyetemi tanulmányokat. Felül kell vizsgálni a bachelor/master fokozat rendszerét – mondják; kérdés, vajon ez kinek az illetékessége. Az egyetemi alkalmazottak ötven százaléka legyen nő, és jussanak be akadálymentesen a mozgáskorlátozottak minden felsőoktatási intézménybe. No és legyen ingyenes a tömegközlekedés a diákoknak – a sor folytatható, és ha sokáig tart még a lázadás, bizonyára folytatódik is.

Márpedig úgy fest, az Audimax megszállói hosszabb időre rendezkedtek be. Fűtés ugyan nincs, de támogatóik egész jó programról gondoskodnak. Az első napok féktelen bulizásának már nyoma sincs, s talán a kezdeti rongáló kedvet is kiszorította a felelősségtudat (a rendőrség szerint a törés-zúzás, firkálás bő 100 ezer eurós kárt okozott). Még a tüntetésekkel egyidejűleg kezdődött filmfesztivál is „beszállt”: filmet küldött vetítésre, és jönnek az előadók is, akik értelmes témákról beszélnek. A nagy előadóterembe eredetileg tervezett előadásokat persze máshova telepítették. Nem szól a fáma arról, mi lesz az elmaradó vizsgákkal, a kieső tanulmányokkal.

És arról sincs szó, lehetne-e ésszerűsíteni az egyetemi oktatást. Jelenleg 170 különböző tárgyat lehet az osztrák egyetemeken hallgatni, ám a 220 ezres diákság zöme nyolc szak között oszlik meg. 39 olyan szak van, amelyre maximum öt hallgató jelentkezik, de egyikre-másikra senki sem iratkozik fel...

Heinz Fischer államfő csak olyankor nyilatkozik meg, ha igazán szükségét látja. Most párbeszédre szólította fel a szembenállókat – semleges, egyetemen kívüli területen. A meghívottak között ott van a kulturális miniszter, Claudia Schmied éppúgy, mint a lázadó diákok háromtagú küldöttsége, a szociális partner, a felsőoktatási intézmények képviselői. Az általában ötletesnek mondható Zöldek Johannes Hahn helyett inkább már az utódát látnák szívesen a tárgyalásokon, mellesleg meg úgy vélik: még ki lehetne szorítani vagy 200 millió eurót a felsőoktatásnak, amiből 100 milliót tenne ki az intézmények bérletidíj-tartozásának az elengedése. És parlamenti csúcsot is javasolnak, mondván: a politikának keresnie kell a párbeszédet a diáksággal.

Addig pedig folytatódnak a megmozdulások. Mókásnak tartott performance-okkal, közlekedési káoszszal, hivatásos politikusok ügyetlenkedéseivel, diákvezérek önmegvalósítási kísérleteivel.