Lángok és kőzápor
Létezik egy svéd kifejezés: folkshemmet. Körülbelül annyit jelent, „a nép(ek) otthona”. Benne manifesztálódott az a roppant erős közösségi érzés, amely egy elképesztően kiterjedt és nagyvonalú, szinte egalitárius szociális ellátórendszerből nőtt ki. A svéd jóléti modell kivívta Európa csodálatát, mert menekültekről, bevándorlókról soha sehol nem gondoskodtak úgy, mint ebben a gazdagságát méltányosan felaprózó országban. Amely – legalábbis amíg a szocdemek voltak hatalmon – a lehető legnagyobb tudatossággal próbálta keresztülvinni a „kívülről jöttek” integrálását, s amelyet épp ezért felkészületlenül ért a múlt heti – hol Párizst, hol Londont idéző – hatnapos, pusztító zendülés. ACZÉL ENDRE írása.
Azt az észak-stockholmi külvárosi negyedet, ahol az első autók lángra lobbantak, az első iskolákat felgyújtották, s ahol az első tűzoltókat kővel megdobálták, Husbynek nevezik. Aki a szépen parkosított, jó karban levő lakóépületekkel teli Husbyre ránéz – ehhez elég egy kattintás a neten –, nem hisz a szemének. Mert látott már fekete gettót Amerikában és Anglia iparvárosaiban, látott algériaiakkal és marokkóiakkal teli, lerobbant negyedeket Párizsban; szomáliaiak lakta „bádogvárosokat” Olaszországban, s nem utolsósorban cigánysorokat Kelet-Európában – szóval olyan helyeket, amelyek rendre robbanásra készek. Husby vagy a szomszédos Rinkeby nem ilyen. Semmi külső jele a nélkülözésnek. És mégis...
Pokoli paradicsom
Amikor – a hetvenes években – Stockholmban és másutt nagyarányú szociális lakásépítési programba fogtak, csinos kis lakótelepeket terveztek és építettek a kevésbé jómódúaknak. Ezek egyike volt Husby, ahol az otthonok négyötödét szegényebb sorú svédek, a maradékát bevándorlók foglalták el. Az egyikük ma azt mondja: Husby maga volt a „paradicsom”, ahol az emberek békében éltek egymással, s ha nem barátkoztak is, polgári módon kommunikáltak. Ja, és persze mindenkinek volt munkája.
Ez az összetétel mára drámai módon megváltozott. Körülbelül a szerint a hajdani forgatókönyv szerint, ahogyan az Egyesült Államokban az első két fekete család beköltözése után egy-egy kert- vagy elővárosból sorra kezdtek elköltözni az ott élő fehérek. 2013 májusában Husby lakóinak négyötöde már bevándorló vagy bevándorló gyermeke. A település jelentős részben „elgettósodott”. És ez egyáltalán nem mellékes szempont. Ha az ember egy svéd város központjában forgolódik, „multikulturális” látvány fogadja – végtére is a közel 10 milliós ország lakóinak 15 százaléka nem svédországi születésű vagy nem svéd szülők gyermeke. Vagy ha igen, legfeljebb felerészt. Ám a multikultúra a munkaidő lejártával elillan. Az Afrikából és Ázsiából érkezettek hazatérnek a gettóikba, és onnantól kezdve megszűnik a szerves kapcsolat a svéd „többségi társadalommal”.
Ám ide is kívánkozik egy komoly lábjegyzet. Azok az apák és anyák, akik Irakból, Afganisztánból, Szomáliából, Eritreából menekültek Svédországba, a mai napig hálásak a befogadó országnak, mert van összehasonlítási alapjuk arra nézve, mit hagytak oda, és hová érkeztek. A gyermekeik azonban, akik már svéd földön születtek, szegényebbek ezzel az élménnyel. Ők csak azt látják, hogy egy olyan társadalomban nőnek fel, amely őket – ha nem is látványosan, de az iskolázásban is, a munkahelykeresésben is – finoman diszkriminálja. Azaz: ha másért nem, a bőrük színe miatt hátrányosan kezeli. Elzárja őket attól, hogy svédországi svédnek érezhessék magukat. Ennélfogva odahaza a nyelvi, kulturális és életmódbeli „másság” inkább az eredeti, mint a fölveendő identitás felé hajtja őket. Ha nincs munkájuk, ha lézengeni kénytelenek, még inkább. ’56-os svédországi magyaroktól tudom, hogy a munka világa volt már akkor is az egyetlen út a „bennszülött” lakossággal való érintkezés, a betagozódás felé, bár a többségük máig hordoz magában olyan élményt, hogy a svédek mosolya, udvariassága mögött szinte soha nem volt őszinte befogadási készség, noha tudták, hogy a máshonnan jöttek „fehér emberek”, keresztények.
Ezzel együtt Svédország évtizedeken át őrizte a róla kialakult képet: Európa legbefogadóbb, legtoleránsabb, a bevándorlókra rendszeresen milliárdok tömegét költő ország, amely – ellentétben mondjuk a németekkel – nem kategorizálta úgy az idegeneket, hogy ők vendégmunkások, átutazók, akik egy szép napon majd eltávoznak. Nem. Ehelyett szociális lakásokban helyezték el őket, kiterjesztették rájuk a biztosítások, a juttatások minden formáját, és kínos pedantériával ösztökélték őket a (nem könnyű) svéd nyelv ingyenes elsajátítására, miközben állami szociális munkások tömege figyelte a sorsukat.
Éjjeli járőrök
Svédország – dacára annak, hogy a hét éve kormányzó jobbközép Reinfeldt-kormány némiképp leépítette a szociális juttatásokat, s kevesebb jut a bevándorlók integrálására – a mai napig kiemelkedik a „klasszikus” befogadó országok sorából. Tavaly 44 ezer, menedéket kereső ázsiai és afrikai embernek engedélyezte a letelepedést, 50 százalékkal többnek, mint egy évvel korábban. S noha a Svédországi Demokraták bevándorlásellenes pártja 2010-ben bejutott a parlamentbe – hasonló „szélsőjobb” mozgolódás valamennyi észak-európai országban tapasztalható –, változatlanul nincs napirenden a bevándorlók szociális juttatásainak olyan fokú megkurtítása, mint amilyennel például a Cameron-kormány kísérletezik Nagy-Britanniában. Aki Svédországban elveszíti az állását, vagy nem jut munkához – és ez az állapot zömmel a bevándorlókat és gyermekeiket sújtja, kivált a „fehérgalléros” munkaerőpiacon –, az nem a kilátástalan nincstelenséggel, legfeljebb a szegénységgel kénytelen szembesülni. Nincs olyan ember, aki alatt ne volna biztonsági háló, akit hagynának a mélybe zuhanni.
Ám a bevándorlók második-harmadik nemzedékét ez kevéssé vidítja fel. Elég egy keménykezű rendőri fellépés, elég az, hogy a jó iskolák, jó munkahelyek de facto el vannak zárva tőlük, a szikra lángra lobban. Szerencse, hogy az apák nemzedékéből, a maradék svéd szomszédságból, a szociális munkásokból, de még a muszlim közösségek képviselőiből is vannak elegen, akik képesek lecsillapítani a fiatalok haragját; akik éjszakánként önkéntesen járőröznek, hogy ne legyenek gyújtogatások, atrocitások. (Neonácik nem láthatók. A svéd rendőrség nem kért a bevándorlásellenesek segítségéből.) Mert végtére is mit javít a sorsán az, aki örömét leli abban, ha egy autót felgyújt, vagy egy iskolát lerombol?
(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
