Kreisky – ki más?

Múzeumok vetélkednek, ki tud érdekesebb anyaggal előrukkolni. Jó a helyezése a Bruno című kiállításnak, amely az Iparművészeti Múzeumban nyílik január 22-én, a századik születésnapon az idős, beteg Kreisky utolsó két évében Mallorcán készült fotókból. Az életéről készült dokumentumfilmet nemcsak moziban mutatják be, a televízió is sugározza, s ötrészes DVD-n is megjelent. Különleges figyelmet érdemel a kremsi Karikatúramúzeum kiállítása Ironimus rajzaiból.

Az Öreg

Bruno Kreisky több mint húsz éve, 1990-ben hunyt el. Elhatalmasodó betegsége miatt azonban tizenkét évi kormányzás után már 1983-ban lemondott a kancellárságról, röviddel később minden funkciójáról. Fizikailag tehát legalább negyedszázada nincs jelen az osztrák politikai életben. És mégis. Máig nincs olyan konfliktushelyzet, amelyben el ne hangzana – persze egyre halkabban – a kérdés: vajon ehhez mit szólna az Öreg?

Máig rejtély, mit tudhatott ez az ellentmondásoktól nem mentes férfiú, hogyan teljesülhetett az a vágya, hogy politikai szerepvállalását az utókor a nagy reformok kezdetének tekintse. Mi a magyarázat arra, hogy ma, amikor a politikusok mumusa a költségvetési hiány és az adósság, ellene senki sem vádaskodik?

Pedig nyílt titok, milyen adóssághalmazt hagyott hátra. Mégis, szemrehányás helyett az utódok megértéssel, sőt szociális érzékenységének bizonyítékaként idézik mondását: „Pár milliárddal több adósság kevesebb fejfájást okoz nekem, mint pár százezer munkanélküli.” Mintha inkább magyarázatot keresnének, s nemcsak a barátok, az ellenfelek is.

Utóbbiak közé sorolható az a Hannes Androsch, aki tizenegy éven át pénzügyminisztere volt, 1976-től alkancellár, sokáig trónörököseként emlegette a világ, ám a folyamatos konfliktusok áthidalhatatlan ellentétté mélyültek közöttük. Kreisky nemcsak szakított pártfogoltjával, de adócsalási eljárást akasztott a nyakába. Androsch, akinek tehetségét eközben maga Kreisky sem vitatta, azóta szédületes karriert futott be üzletemberként. Ma már, maga is túl a hetvenen, az ellene irányult intrikát Kreisky elhatalmasodó betegségére vezeti vissza. Az adósságfelhalmozás és a munkanélküliség összefüggéséről gyakran idézett mondást hallva pedig legyint: deficit és deficit nem ugyanaz. Akkortájt az adósság a beruházást szolgálta, a munkanélküliek száma pedig a legrosszabb esetben sem haladta meg a hatvanezret (ma ötször annyi), és persze schillingmilliárdokról volt szó, nem pedig euróról.

Bármelyik párt van is kormányon Ausztriában, azt senki nem vitatja, hogy Kreisky hatása máig érvényesül. Ő teljesítette ki a szociális partnerséget, a jogrendet, amelynek alapjait a háború romjain, az idegen csapatok kivonulásának zseniális és szerencsés nyélbeütése után a polgári Néppárt és a Szocialista Párt együtt rakta le. A szociális állam, a jólét kezdete, az oktatási reform – mind az ő nevéhez fűződik, csupa olyasmi, amire építeni lehetett.

Ez lenne a titok? Noha volt elég ellensége, vitatott és vitatható döntése. Hogy mást ne idézzünk fel: becsapta a rá szavazókat. Amikor 1982-ben a máig legnagyobb részvételű népszavazáson 1,36 millió aláíró voksolt a bécsi nemzetközi konferencia-központ építése ellen, Kreisky úgy döntött, hogy a nép téved – és megvalósította tervét. A választók ugyan megbüntették – ’83-ban elvesztette az abszolút többséget –, de az idő őt igazolta: az ENSZ-központ ma nemcsak gazdasági előnyt jelent Bécsnek, hanem tekintélyét is növeli a világban.

Tévedések

Ez sem jelenti azt, hogy mindenben igaza volt. Franz Vranitzkyról, aki 1970-ben politikai pályáját a Kreisky-kormányban tanácsadóként kezdte (Androsch mellett), lesújtó véleménye volt. Szürkének és kevés tehetséggel megáldott ifjúnak tartotta. Nos, Vranitzky kancellárként több mint tíz éven át figyelemre méltó teljesítményt nyújtott, s bár a szélsőjobboldal megerősödését szokás az ő számlájára írni (az FPÖ kérlelhetetlen kirekesztése folytán), Ausztria megtépázott tekintélyét mégiscsak ő állította helyre azzal, hogy nyíltan szembeszállt „a fasizmus első számú áldozata”-elmélettel.

Nem ez volt azonban a legnagyobb tévedés. Tavaly ősszel, amikor a centenáriumi előkészületek már megkezdődtek, hirtelen botrányszagú történet került előtérbe.

Mégsem igaz?

Az eddig is nyílt titok volt, hogy Kreisky kíméletlenül járt el azokkal, akiket ellenségeinek tekintett. Közéjük sorolódott igen hamar Simon Wiesenthal, az azóta szintén elhunyt „nácivadász”, aki nem átallotta leleplezni Kreisky több miniszterének barna foltos múltját. A keresztes hadjárat, amelyben az 1970-től kisebbségben kormányzó kancellár a választottjait megvédte, példátlan volt: lefasisztázta a belpolitikai elképzeléseit keresztezni próbáló Wiesenthalt, amit a világ döbbenten figyelt, lévén Kreisky maga is zsidó származású. A vitában természetesen felülkerekedett, s Wiesenthallal élete végégig nem békélt meg.

Most azonban Tom Segev izraeli történetíró könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy Kreisky titkosszolgálati módszerekkel figyeltette Wiesenthal minden mozdulatát, beszélgetéseit lehallgattatta. Az ügy mai politikusokat is érint – például Heinz Fischer államfőt, aki akkortájt Kreisky ifjú bizalmasa, a szociáldemokrata parlamenti frakció vezetője volt, s maga is vizsgálóbizottságot követelt az ügyben. Fischer most nem kívánt találkozni a könyvbemutatóra Bécsbe érkezett történésszel, tény azonban: egyszer egy interjúban élete nagy hibájának nevezte, hogy annak idején nem próbálta leállítani Kreiskyt.

Cáfolta viszont a leírtakat egy másik tanú, Wolfgang Petritsch, Kreisky akkori titkára, aki szerint semmiféle lehallgatás nem volt. Androsch pedig inkább arról beszélt, hogy a hetvenes években a szociáldemokratáknak alig volt módjuk megválogatni a hozzájuk csatlakozókat, örülni kellett mindenkinek; másrészt az a bizonyos náci múlt sem egyértelmű, a puszta párttagság másként értékelendő, mint a részvétel a népirtásban. (Ezt később Wiesenthal maga is így látta.)
A vita egy idő után elhalt. Kreisky dicsfényét nem tépázta meg, a centenárium előkészítése rendben folytatódott. Titkának megfejtéséhez minden bizonnyal hozzátartozik karizmatikus egyénisége, páratlan kommunikációs érzéke. Humorát, műveltségét máig emlegetik azok, akiknek megadatott, hogy ismerjék. Évtizedig kitartott a minisztertanács ülése utáni meglehetősen kötetlen „sajtófoyer” intézménye, amelyet ő vezetett be, s aminek az volt a lényege, hogy a kancellár minden különösebb felhajtás nélkül tartotta tájékoztatóját, elvegyülve az újságírók csoportjában. (Mára ennek vége, formatervezett emelvény a díszlet, kötetlenségről szó sincs.)

Páratlan anyag

Kellemetlen hír viszont, hogy pénzhiány miatt – ötven más intézménnyel együtt – megszűnik a Kreisky-archívum, amelyben 1,8 millió oldalnyi dokumentumot őriznek. Hogy mi lesz a sorsa a páratlan anyagnak, nem tudni. Mégiscsak elmúlna a világ dicsősége?