Koreai béke – Amikor minden új, minden a régi
Az 1953. július 27. óta tartó fegyverszünet határozza meg Korea körülményeit, amely a jellegéből adódóan ideiglenes, s valójában senkinek sem igazán megfelelő. Mivel azonban bő hat évtizede működik, ez arra enged következtetni, hogy nagy vonalakban valójában mindenkinek megfelelő. Minden érintett fél, Észak- és Dél-Korea, Oroszország és az Egyesült Államok, Kína és Japán holnap reggelig tudnák sorolni a problémáikat és a félelmeiket, de valójában eddig még soha senki nem akart igazán komolyan hozzányúlni a status quóhoz. Ennek pedig az az oka, hogy a helyzet veszélyes, s a konfliktusnak nincsen kézenfekvő, jól látható megoldása.
Bár a koreai probléma a hidegháború terméke, az azután kialakult új konfliktusrendbe is sikerült majdnem precízen beleilleszkednie. A Szovjetunió elgyengülését, majd szétesését követő világ egyik legnagyobb kockázata a tömegpusztító fegyverek ellenőrzés nélküli elterjedése. Természetesen mind az északi, mind a déli Korea már régen jelentős nukleáris fejlesztésekbe kezdett. Dél azonban – leginkább az Egyesült Államok nyomásának köszönhetően – felhagyott ezzel. Észak-Korea viszont olyan pozícióba manőverezte magát, hogy mindeddig semmilyen nemzetközi nyomás nem tudta meggátolni nukleáris fegyverkezési programját.
Az erős diplomáciai tapasztalatokkal és ismeretekkel pillanatig sem vádolt Donald Trump regnálása kezdetén azonnal beleütközött a problémába, s – úgy tűnt – gyorsan és frappánsan megoldhatónak ítélte. De a kérdés az ő esetében is ugyanaz volt, amely minden új amerikai elnöknél: körülbelül mennyi idő alatt jut el a felismeréshez, hogy ezt az ügyet a kínaiaknak kellene megoldaniuk? S ez a pont tulajdonképpen az egész rendkívül összetett probléma fekete doboza: pontosan milyen viszonyban is van Peking és Phenjan s pontosan mekkora befolyása is van Kínának Észak-Koreára?
MTI/AP/Yonhap/Hong He In
A koreai háború kommunista térfelén talán a legjelentősebb fél a kínai úgynevezett önkéntes hadsereg volt (s hagyjuk most azt a problémát, hogy ténylegesen mennyire voltak önkéntesek). Azonban ellentétben azzal, ahogy a másik fél erős hatalma, az Egyesült Államok azóta is nyílt felelősséget vállal a déli országrész biztonságáért, ez ilyen egyértelműen Észak és a kínaiak viszonyáról nem mondható el (hogy most persze az oroszokat ne is említsük). Nincsenek kínai csapatok az országban. Nincs kínai köldökzsinóron sem az észak-koreai gazdaság, sem a kormány. Nagyon közvetett jelekből lehetett tudni, hogy az előző kedves vezetőt, Kim Dzsongilt a kínaiak nem tartották igazán kompetensnek, s mintha a fiától sem lennének elájulva. Azt persze lehet tudni, hogy Phenjannak Pekinggel vannak még így is a legintenzívebb külső kapcsolatai, Kína az, amely valamennyire segít, ha nagy baj van, tőlük lehet tanácsot kérni – Hu Jintao (Hu Csin-tao) híres tanácsa volt Kim Dzsongilnek, hogy tanulmányozzák a dél-koreai tapasztalatokat is, mert ott elég jól mennek a dolgok.
A kínaiak mindenesetre már jó két évtizede panaszkodnak, széttárják a kezüket, mondván, hogy nincsenek semmilyen hatással Észak-Koreára. Az idén február óta már a szénkereskedelmet is korlátozták a két ország között, az első ténylegesen szankciójellegű intézkedés, amelyet a kínaiak életbe léptettek, de egyelőre látható eredmény nélkül. Ugyanakkor sokaknak az a meggyőződésük, hogy a kínaiak persze meg tudnák térdeltetni Phenjant, ha keményen lépnének fel vele szemben. Hogy Peking tudna ellépni a status quótól, csak éppen nem szeretne.
Rendkívül érzékeny összetevője a helyzetnek Dél-Korea túszjellege. Az agglomerációjával együtt bő 25 milliós főváros, Szöul olyan közel van a határhoz, hogy akár egy hirtelen, gyors lefolyású, véletlenszerű konfliktusban is csapást lehet mérni rá. Ez akkor igaz, ha az összes lehetséges fél közül morálisan csak Phenjanról tudunk ilyesmit feltételezni, ami egyébként jó ideje az uralkodó eszme a kérdésben. De a lényeg az – s ez már mindenkinek a megfontolásai között szerepel –, hogy a földrajzi-katonai szituáció miatt a legkisebb konfliktus is végzetesnek bizonyulhat. S ezért állítható az, hogy egyelőre mindenkinek az az érdeke, hogy ne változzon semmi.
A helyzet azonban csak a jelenlegi katonai képességek esetére mondható úgy-ahogy biztonságosnak. Ha azonban Phenjan képes lenne hadrendbe állítani atomfegyvert és a hordozására alkalmas rakétákat, ahogy a szándékai mutatják, akár az Egyesült Államok területét is elérőket, minden megváltozik. Az elkeseredett s eddig nem igazán sikeres rakétaprogram azt sugallja egyébként, hogy az észak-koreai stratégiai elképzelések alapja nem (csak) Dél-Korea fenyegetése. Mivel azonban az nem tűnik valószerűnek, hogy Phenjan reguláris háborút vívjon az Egyesült Államok vagy Japán ellen azok területén, feltehetően valamilyen fajta egyensúlyi, garanciális rendszerben gondolkodnak hosszú távon. Ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan lesz lényegében az összes többi érintettnek.
A konfliktus csíraszintjén, a két Korea közötti kapcsolatokban most mindenesetre új kezdeményezések várhatók. Szöulban baloldali elnököt választottak, jelentsen ez bármit is társadalmi tartalmát tekintve. A „baloldali” hagyomány mindenesetre az összkoreai kérdésekben az egymás iránti nagyobb nyitottságot, a párbeszédet jelenti. Az első baloldali elnök (1998–2003), a Nobel-békedíjas Kim Dedzsung vezette be annak idején az úgynevezett „napfénypolitikát”. Ellátogatott Phenjanba, szétszakított családok közötti találkozókat szervezett, olyan foglyokat engedett vissza Északra, akik az idők során nem „álltak át” a déli oldalra. Szépséghibája volt a folyamatnak, hogy Észak részvételét masszívan meg kellett vásárolni. Az őt követő No Muhjon annak ellenére folytatta előde Észak-politikáját, hogy ezt leszámítva egyébként Amerika hűséges szövetségesének bizonyult.
Most, kilenc év után lett ismét baloldali elnöke Dél-Koreának. Mun Dzsein arról volt ismert eddigi pályafutása alatt, hogy a két Korea békés újraegyesítésének híve. A kampányban arról beszélt, hogy első külföldi útja Észak-Koreába vezet majd. Ugyancsak támogatta a két ország határán lévő Keszong Ipari Park újranyitását. Megfogalmazta, hogy ő alapvetően Amerika-barát, de bizonyos dolgokat a két ország kapcsolatában újra kell rendezni. Megfigyelők ezek közül a legérdekesebbnek az úgynevezett THAAD mobil rakétavédelmi rendszer sorsát tartják. A korábbi kormányzat tervei szerint ez év végéig telepítenék, amit Kína és Oroszország is hevesen ellenez. Az új elnök környezetében több ismert ellenzője van a rendszer telepítésének. Mun valószínűleg a „napfénypolitika” modern verzióját próbálja majd megvalósítani, baloldali elődeinél talán intenzívebben apellálva a társadalomban kétségtelenül meglévő Amerika-ellenes érzületre is.
