Kockázati társadalom és a Fidesz válságkezelése

Hogy megértsük egy kicsit mélyebben, hogyan jutottunk el ehhez a látszólag orbitális baromsághoz a szóvivő asszony szájából, vissza kell mennünk 1986-ba, Németországba. Egy Ulrich Beck nevű társadalomtudós ugyanis ebben az évben publikálta a Kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba című könyvét (Magyarországra ez 2003-ban jutott el, ekkor adta ki a Századvég. Csak ennyivel vagyunk lemaradva...).

A neves szociológus írása az egyik alapvető magyarázata annak, mi történik velünk a globalizációban. Beck három szellemes kulcsfogalom segítségével magyarázza meg, hogyan működik a modernitás utáni társadalom: a kockázatok, az individualizáció és a reflexív modernizáció. Most nem megyünk bele, mit is jelent mindez,pongyolán fogalmazva a szerző szerint a hagyományos ipari-jóléti társadalmak a nyolcvanas években új kockázati tényezőkkel találkoztak, amelyekre valamilyen módon reagáltak. A kockázatok között ott találjuk például a környezeti állapotok romlását, a gazdasági-politikai folyamatok átláthatatlanságát, a jövedelmi viszonyok távolságának növekedését, vagy az individualizálót. (Bővebben a Beck könyvéről egy összefoglalót

itt lehet elolvasni.) Szalai Erzsébet magyar közgazdász-szociológus a magyar társadalommal és a Közép-európai országokkal kapcsolatban többször kifejtette, hogy nem is individualizáció folyik, hanem atomizáció: egyszerűen fogalmazva az emberek elvesztik saját identitásukat, gyökereiket, bizonytalan helyzetbe kerülnek saját hovatartozásukat illetően.

Mindezen folyamatok, legyenek akár makrojelenségek (gazdasági válság, környezeti rombolás), vagy mikrojelenségek (atomizáció) arra késztették a társadalmakat, országokat, vagy a nagyobb nemzetközi szervezeteket (Európai Unió, IMF), hogy válaszokat találjanak az egyre sürgetőbben felmerülő problémákra. Míg a kilencvenes években makrogazdasági szinten a megszorítások, a tőke minél szabadabb áramlása volt napirenden, addig manapság ennek ellenkezője zajlik: egyes európai országok el szeretnének rugaszkodni a szigorú fiskális politikától, hogy újra gazdasági növekedést produkáljanak és komoly viták folynak egy, a Tobin-adóhoz hasonló nemzetközi pénzügyi adó bevezetéséről, akár a nemzetközi pénzmozgások nagyobb ellenőrzéséről. (Ennek kapcsán sokan emlegetik a kapitalizmus és a demokrácia totális válságát és valamilyen új társadalmi rendszer felállításában látják a jövő zálogát - kár, hogy kevesen vannak birtokában a Bölcsek Kövének, hogy is nézne ki ez az új rendszer.)

A világ tehát megváltozott, sőt, a rossz hír, hogy folyamatosan, egyre gyorsuló ütemben változik - sokak számára látszólag követhetetlenül. Hogy mindezt mi (ki) okozza, nem egyszerű átlátni, a kétségbeejtő az, hogy keveseknek vannak határozott válaszaik. A kérdések és a problémák sokasodnak, a válság mélyül, mindenki érzi, hogy mindezzel valamit kezdeni kéne - de senki sem tudja igazán, hogy mit is. Jól példázza mindezt, hogy azokban az országban is, ahol van némi gazdasági fejlődés, komoly társadalmi feszültségek és problémák vannak napirenden, elég, ha csak a napokban történt rasszista gyilkosságokra gondolunk Franciaországban. Mindez persze csak egy kiragadott eset, de jól mutatja a befogadó, interkulturális Európa végét.

Az európai társadalmak és a lassan összeolvadó politikai elitjük ugyanis ösztönszerűen kezdett el reagálni a kockázatokra, méghozzá az ismert módon: felelősöket kerestek az elszegényedésre, a kilátástalanságra és a feszültségekre. Kézenfekvő volt a korrupt politikusok, a dőzsölő bankárok és az ingyenélő, vagy éppen a munkát másoktól elvevő bevándorlókban, kisebbségekben megtalálni minden bonyolult társadalmi-gazdasági folyamat felelősét.

Mindezen jelenségek Magyarországon természetesen sokkal élesebben rajzolódtak ki (vagy csak mi, magyarok érezzük sokkal égetőbbnek a problémát). A magyar társadalmat egyszerre érte reményt keltően a rendszerváltás és az euroatlanti csatlakozás. A kilencvenes években sokan egy szebb jövőben reménykedtek, aztán - bárkit is okolunk érte - elkezdődött a gazdaság és a társadalom átalakulása, a régi struktúrák szétrombolása. A gond az volt, hogy az új, épülőben lévő rendszer sokkal több igazságtalanságot és kockázatot rejtett magában, mint azt bárki is előre látta volna. Aztán beütött a nemzetközi pénzügyi válság mindezek tetejébe. Mindez még nagyobb elégedetlenséget és csalódást szült, amely egyenesen vezetett "a rosszabbul élünk, mint négy éve"-politikájához. És annak továbbgondolt változatához, Selmeczi Gabriella 2012 januári mondataihoz. (Elnézést a bakugrásokért, nem akarom az olvasót hosszas elemzésekkel feltartani.) A Fidesz ugyanis nem csak deklarálja, hogy rosszabbul élünk, de megmutatja mindezek felelősét és olyan egyszerűen érthető válaszokat ad a problémákra, amelyek pontosan betalálnak a magyarok bezárkózó, saját magát felmentő gondolkodásába.

A Fidesz és Orbán Viktor "válságkezelési politikája" csak látszólag tűnik kapkodónak és hibásnak. Valójában egy nagyon gondosan átgondolt hatalommaximalizáló és erőforrás-összpontosító politika, amely az általa kiválasztott elitek felé pumpálja át a meglévő, amúgy is szűkösen rendelkezésre álló tőkéket (lásd még Mong Attila remekül eltalált

írását a Komment.hu-n), miközben a propagandisztikus- és modern marketing-módszerekkel hangolja egymás és a külvilág ellen a társadalom különböző szegmenseit.

A Fidesz politikája ugyanis nem szakadt el a hétköznapi emberektől, hiába állítja mindezt (hibás elgondolással, vagy öncélúan, mindegy) az ellenzék. Nagyon is rezonál a "magyar néplélekre", amelyet Kertész Ákos olyan keserű kritikával szólt le az

Amerikai Népszavában. (Persze, szó sincs genetikus alávalóságról - ez egyszerűen rossz megfogalmazás.) A Beck által leírt megnövekedett kockázatok, az atomizáció, a növekvő feszültségek és a kilátástalanság ugyanis nagyon hasonló a folyamatokat indítottak be a magyar társadalomban és politikában, mint a weimari és később a hitleri Németországban a harmincas években. A Fidesz ráadásul rá is játszik ezekre a folyamatokra, még erősíti is őket. Pontosan ismerik a náci propaganda eszközeit és sikeresen ültetik át a mai magyar viszonyokra: hol az "elmúltnyolcév", hol a nemzetközi baloldal, hol a nemzetközi tőke, hol az EU, hol az IMf lesz a bűnbak mindazokért a szenvedésekért, amelyeket a magyaroknak ki kell állniuk. A szenvedésektől természetesen kizárólag maga a Szeretett Vezető, Orbán Viktor védhet meg bennünket, aki büszkén kiáltja ki, hogy nem leszünk gyarmat, miközben a nemzetközi nyomásnak köszönhetően sorra kénytelen visszavonulni a szabadságharca frontjairól. (Lásd a Velencei Bizottság határozatai nyomán az igazságügyi reform teljes átalakítását- nem sok publicitást kapott...)

A legnagyobb gond az, hogy a háború - akárcsak Hitler végnapjaiban - lerombolta az országot és vereségre áll. A vasút, a tömegközlekedés, a magyar légitársaság, a magyar energiaellátás teljes csődtömeg, koncepciótlan leépítések és csődök sorozata. A kórházak és az iskolák a tönk szélén vegetálnak. A munkanélküliség az egekben, a szegénység egyre nagyobb tömegeket fenyeget.

Nem kárhoztathatjuk sem a magyar társadalmat, sem a politikai elitet ezekért a folyamatokért, hiszen minden kulcsszereplő a rövid távú érdekeit nézi ebben a játszmában. A társadalom egyszerű válaszokat vár és túl szeretne élni, vagy: jobban szeretne élni. A többséget ilyen körülmények között még mindig nem foglalkoztatja a választási rendszer átalakítása, a közmédia állapota, vagy az egyházügyi törvény teljesen

antihumán átalakítása.

(De, ha visszagondolunk az "elmúltnyolcévre": ugyanez a rövidlátó politika húzódott meg a szocik látszólagos tehetetlenségében és korrupciós botrányaiban, kivéve a diktatórikus kormányzás elemeit.) Ugyanez látszódik a Fidesz szabadságszűkítő, rendpárti politikájában és abban, ahogy a saját gazdasági háttércsoportjai felé játssza át a gazdaság még működőképes részeit. Eközben vadul mutogat másokra és háborúzik, ahelyett, hogy kicsit is foglalkozna az egyre növekvő cigányellenességgel, növekvő munkanélküliséggel, vagy az ezekkel összefüggő rohamos elszegényedéssel. Általában a társadalom, "a zemberek" problémáival. Hiszen a Fidesznek sosem volt terve az országgal a politikai és gazdasági hatalom maximalizálásán felül. De a propaganda révén ennek éppen az ellenkezőjét etetik meg a magyar társadalommal.

Hogy mindezt fenntartsák, természetesen szükség van a "rendre", vagyis mindenki megnevelésére, aki másképp gondolkodik, gondolkodhat. Ezért kell minden egészségügyi, kulturális és oktatási intézmény irányítását központosítani, hogy onnan tovább vonhassák ki az erőforrásokat és sikerrel fojthassák el az elégedetlenkedő hangokat. Ezért kell a TEK, a Médiahatóság, a bírósági irányítás Szájerné Handó Tünde kezére adása, vagy ezért kellett volna a

szuper-titkosszolgálat, amely a Fideszen belüli hatalmi játszmákon bukott meg csupán.

Ne legyenek illúzióink: a rend jelen esetben nem a mi érdekeinket szolgálja, hanem ránk vigyáz. Ezért lehet még sikeres a Jobbik: a kockázatok és veszélyek nem csökkentek, azok kezelésére kérdezze meg Orbán Viktort. Ha benne is csalódott, akkor Vona Gábort. A Fidesz ezért játszik veszélyes játékot: egyfelől a gazdagabbak, sikeresebbek felé csoportosítja át az erőforrásokat, másfelől a szabadságjogok (szólásszabadság, igazságszolgáltatás, egyházak, médiapolitika, alkotmányosság stb.) korlátozásával próbálja elejét venni az elégedetlenkedésnek. Az elkeserítő a helyzetben az, hogy mindez a politika úgy kezeli a válságot, hogy az országot nem a biztonság felé, hanem épp a kockázatok felé sodorja és nem törődik annak hosszútávú hatásaival. De mi lesz, ha a kockázatok és a feszültség csak nő mindezek következtében...? Elég lesz-e az újonnan hangoztatott "konszolidáció" a kétségbeesett emberek megnyugtatására...?

"A nemzetközi helyzet" mindeközben tényleg fokozódik. Ketyeg az óra, amikor bekövetkezik a totális "magyar-válság", elkezdődnek a szegénylázadások és a nyílt utcai ellenállás. Valahogy kezelni kellene a helyzetet a kurucos szabadságharc és a centralizáció helyett.

Hogy a társadalom többsége mikor döbben rá, hogy kezdettől fogva az orránál fogva rángatták, nem tudni. De az ország a Fidesz és Orbán Viktor kormányzása alatt nagyot lépett visszafelé, nem is a Horthy-korba, hanem valahova a sötét középkorba.