Kis formátum, nagy hatalom

A

Kronen Zeitunghangulatformáló szerepe az ausztriai rejtélyek egyike. A lap – vagy inkább Dichand – rokonszenvei változnak, az egymást felváltó, sokszor élesen ellentétes irányvonalakat 3 milliós olvasótábora csodával határos engedelmességgel követi. (Olyasmi is előfordul, hogy ugyanarról a témáról egyazon napon két különböző tartományban megjelenő Krone-kiadás eltérően, az ott élők szája íze szerint ír.)

A kilencvenes évek elején Jörg Haidert és külföldiellenes kampányát karolta fel a lap, 1994-ben viszont Ausztria EU-tagsága mellett mozgósított. 2003 táján 180 fokos fordulat következett: Dichand, ahogy a lakosság egy része is, megorrolt az osztrák nyelvi kifejezések száműzése miatt. Konkrétan a baracklekvár hivatalos átkereszteléséről volt szó, a Németországban honos „dzsem”–re. Ezt követte az osztrák szuverenitás siratása, és a sokfrontos harc a szerinte az osztrákokat a függetlenségtől megfosztó Unió és a lisszaboni szerződés ellen. Nem kis mértékben tudható be a Krone hatékony kampányolásának, hogy a nagy leleplező Hans Peter Martin pártoktól független listájával váratlanul nagy támogatással került be az Európai Parlamentbe .

A Brüsszel tántoríthatatlan híveként ismert Osztrák Szociáldemokrata Pártot akkor kedvelte meg, amikor az új pártvezér, Werner Faymann, a még kancellár Gusenbauerrel együtt tavaly meghökkentő „olvasói levélben” helyeselte a népszavazást egy új lisszaboni szerződésről. A nemcsak tartalmában, formailag is szokatlan megnyiilatkozás – amely ürügyül szolgált a koalíció néppárti felmondásához -, egyezett a Kronen Zeitung vonalával. A 87 éves sajtócár diadalmaskodott. Nem maradt adós az ellenszolgáltatással. Faymannból kancellár lett.

Ez is csak erősítette az Ausztriában elfogadott véleményt, hogy Dichand és a köznyelvben csak „Krone”-ként emlegetett lap támogatásával bármi keresztülvihető, ellenében pedig gyakorlatilag nem lehet sikeresen politizálni.

Mit tud ez a kis formátumú, nem túl bonyolult, igénytelen tematikájú lap és agg kiadója? 1958-ban az akkori SPÖ kezdeményezésére, szakszervezeti hitelből élesztették fel az 1900-ban alapított, a II. világháborúban megszűnt napilapot. Élére a Kurier addigi főszerkesztője, Hans Dichand és a szakszervezeti vezérhez közelálló 25 éves Kurt Falk került. Az egy schillinges vételár ellenére nehezen indult. A hatvanas években egy különös újítás lendített népszerűségén: amikor a trafikosok megtagadták a vasárnapi nyitva tartást, Falk megszervezte a lap hétvégi becsületperselyes önkiszolgáló árusítását. 1968-ra a Krone lekörözte a Kuriert.

A hetvenes évek közepétől a két tulajdonos között megromlott a viszony, Dichand megvásárolta Falk részét – és 50 százalékos tulajdonnal „beengedte” birodalmába a Westdeutsche Allgemeine Zeitung-ot (WAZ). A szerkesztés és kiadás jogát megtartotta. Ez a mai napig így van. A WAZ pár éve bírósági perben maradt alul, amikor nehezményezte, hogy Dichand saját fiát nevezte ki főszerkesztő-utódául.

A lap jelenleg 3 millió olvasóhoz jut el, piaci részesedése csaknem 45 százalék – a sorban a következő a grazi Kleine Zeitung 12 százalékkal, s csak ezután következik a napi 800 ezer körüli olvasóval rendelkező Kurier. A két minőségi országos napilap, a Die Presse és a Der Standard messze elmarad ettől. Ausztriában nyoma sincs a nyomtatott sajtó válságának: a lakosság kétharmada – jó ötmillió ember - olvas rendszeresen újságot és folyóiratot.

Dichand magas szinten műveli a populizmust. Azt nyújtja olvasóinak, amire azok vágynak, s hogy ez mi, azt pontosan tudja. Maga szerkeszti az olvasói véleményeket közreadó oldalakat (Szabad szó címmel), s szívesen „vegyül el” a nép között is. Az irányt ennek alapján szabja meg, így a Krone olvasói úgy érzik, lapjuk őket képviseli. Innen már csak egy lépés az adott irány sulykolása: az olvasó szinte észre sem veszi, hogy vezetik. Ennek szolgálatában csoportosítja a szerkesztés a híreket, s nem szégyenlős, ha túlozni, lódítani kell. A címek bombasztikusak, így az sem vonhatja ki magát a befolyásolás alól, aki nem olvassa a valamivel nagyobb figyelmet igénylő vitriolos kommentárokat, glosszákat. Sokat nem kell gondolkodni, már a címek is segítenek. A bűnügyi hírek leplezetlenül sugallják, hogy minden gaztett az idegenek rovására írható.

Vezércikk nincs, ám kommentár, glossza annál több. Dichand maga is ír, igaz, ma már nem használja a Cato álnevet. Naponta jelentkezik online–blogja. Az állandó rubrikák címe hangzatos, az emberiesség éppúgy szerepel, mint a lélek, a hit, a szeretet. Van helye az EU jogellenességét magyarázó szakértőnek, ahogyan az évekkel ezelőtt elhunyt egyházi vezető „hagyatékából” is kap bölcs intelmeket az olvasó. Vasárnap álszent szexuális tanácsok bővítik a választékot. Egyik-másik állandó szerzőnél biztonsággal lehet találni kódolt rasszista megjegyzést, ünnepi alkalmakkor a harmadik birodalom burkolt dicsőítését. Biztos helye van naponta egy félmeztelen hölgynek, és a legkövetkezetesebb állandó téma a szegény elhagyott állatok megmentése. Meglepő kapcsolódások is vannak: ombudsmanként Helmut Zilk, volt bécsi polgármester haláláig osztotta tanácsait az olvasók gondjainak megoldásához, pedig őt aztán nem lehetett jobboldalisággal vádolni

Dichand nem tűri az ellentmondást, a bírálatot. Amikor néhány éve az Arte tévécsatorna a Kronen Zeitung napi életéről (engedélyezett) forgatás anyagából igencsak kritikus hangvételű riportfilmet készített és sugárzott, egyszerre csak kikerült az adó programja a lapban naponta közölt tévéműsorból. Ma sincs ott helye. Korábban meghatározó munkatársak eltűntek - talán véleménykülönbségek miatt. Aki marad, igazodik. A legszebb dicshimnuszokat Faymannról a korábban ultrakonzervatív belpolitikai kommentátor írta –ő most minden bizonnyal a két Pröll dicsőítésére tér át. Az új irányvonalnak megfelelően Faymann nyilván kiesik a kegyekből, pedig már azt pletykálták, hogy ő Dichand törvénytelen fia. Mindketten szerényen cáfoltak.

A diktatórikus hajlamoktól nem mentes laptulajdonos egyébként remek társalgó, kellemes partner, igazi sármőr. Nem mellesleg szenvedélyes képgyűjtő: sok százmilliót érő gyűjteményébe csak szűk kör tekinthet be, ő nem óhajtja megosztani az élvezetet nagyobb közönséggel.

A tavaly szeptemberi választásokon, ahol Dichand jelöltje jött be, mindenesetre ismét bebizonyosodott befolyása. Utóbbi nem csak az emberek véleményének alakításában jelentkezik: nem lebecsülendő, hogy a politikusok sok esetben a bulvártól tartva döntenek fontos kérdésekben.