Kínai Ázsia: Peking kész az üzletre

Ronald Reagan volt az az amerikai elnök, aki legutóbb igen agresszíven gyalogolt bele a tajvani kérdésbe – még az 1980-as, első megválasztásának kampánya idején. Az azóta megjelent emlékiratokból, így az övéből is tudjuk, hogy közben elküldte Henry Kissingert Pekingbe, nyugtassa meg a kínai vezetőket, hangvétele elsősorban a kampánynak szól, s elnökként konstruktív, együttműködő politikát kíván folytatni. Mivel most még nem olvashatjuk a jövőben megjelenő memoárokat, egyelőre annyit tudunk, hogy Donald Trump szemében Kína Mephistopheles, az alkuképes ördög képében jelenik meg.

Ha a beszédekben és egyéb megnyilvánulásokban a ráfordított időt vesszük mérvadónak, Trump legnagyobb baja Kínával, hogy az idők során elszipkázták az amerikai állásokat, ráadásul az ennek a gyalázatnak az eredményeképpen létrejött terméktömeget még tisztességtelen kereskedelmi praktikák segítségével is adják el. Ennek érdekében manipulálják a termékárakat, a jüan árfolyamát, ezért találták ki a szén-dioxid-kibocsátás korlátozását, s egyébként is majd jól a körmükre nézünk a Tajvanon vagy éppen a Dél-kínai-tengeren való fegyverkezés ügyében.

A kínai hozzáállás nagyon kifinomult, precízen kimért reakciókkal, óvatosan kiosztott szerepekkel. Ez eddig nem volt túl bonyolult feladat, hiszen míg az egyik oldalon egy teljes kormányzati és médiaapparátus állt, addig a másikon egyetlen ember szóbeli megnyilatkozásai, s ehhez az utóbbi időben is csak a miniszterek szenátusi meghallgatásai járultak. Hogy nézett ki ez a gyakorlatban? Rex Tillerson, a várható amerikai külügyminiszter például azt mondta a meghallgatásán, hogy az Egyesült Államok blokkolni fogja azoknak a mesterséges szigeteknek az elérését, amelyeket az utóbbi időben Kína épített a Dél-kínai-tengeren. Nem részletezte a blokkolás mibenlétét, de az nyilván csak jelentősebb katonai erővel próbálható meg.

Fotó: AFP

A Global Times nevű kínai, angol nyelvű napilap, amely általában harsogva küldi el melegebb éghajlatra mindazokat, akik egy kicsit is kikezdik a kínai érdekeket, azt állította, hogy Tillerson elképzelése csakis széles skálájú háborúval képzelhető el. „Tillerson jobban tenné, ha alaposan tanulmányozná a nukleáris hatalmi stratégiákat, ha egy nagy nukleáris hatalmat akar arra kényszeríteni, hogy az visszavonuljon a saját területéről” – írta a lap. Valamivel visszafogottabb volt a China Daily, amely általában nem hivatalosan, de pontosan fogalmazza meg a központi álláspontot: ha valóra válna Tillerson elképzelése, „az a Kína és az Egyesült Államok közötti pusztító konfrontáció irányát határozná meg”. Ehhez képest a különböző szóvivők a két ország viszonyának a közös hasznokon alapuló, konfrontációmentes, nem konfliktusos jellegéről beszéltek, s annak szükségességéről, hogy ez fennmaradjon.

Ugyanakkor a kínai elemzők nyilvánosságnak szánt szövegeikben sokkal optimistábbak. Mivel általában elégedetlenek voltak Barack Obama külpolitikájával, egy praktikusabb, érdekvezéreltebb s ezen az alapon megértőbb Egyesült Államokra számítanak. Világpolitikai közhely, hogy Peking mindig jobban kedvelte a republikánus elnököket, mindig jobban tudott együttműködni velük. Ennek van egy hagyományos eleme is, mégiscsak Richard Nixonnal egyeztek meg annak idején, s természetesen az is igaz, hogy a republikánusok talán kevésbé szokták őket zaklatni az emberi jogok érvényesülése miatt. Az igazi ok azonban a dolgok hasonló szemlélete. A kínai vezetők és stratégák tradicionálisan az erő nyelvén beszélnek s ezen a nyelven értenek. Pontosan értik, mi az az érdek, pontosan tudják, mit jelent az a pont, ahonnan már nincs visszatérés, értik a súlycsoportok szerepét a bokszban. És csak ezt értik, és mindent erre a nyelvre fordítanak le. Még önmaguk teljesítményét is ezen az alapon értékelik, kínos precizitással elemezve, hogy jól mérték-e fel az ütéstávolságot, megfelelő ütőerőt használtak-e, jól osztották-e be az energiájukat. A realista republikánusok általában ugyanezt a sportágat űzik, a demokraták meg nem.

Ebből fakad, hogy a legtöbb kínai elemzés arra épül, hogy az új amerikai adminisztráció gyorsan be fogja látni: közös érdekek vannak s együtt lehet sikereket elérni. Kína éppen olyan változások közepette van, amelyek éppen annak a bizonyos álláselszipkázási, mi több, iparág-elszipkázási folyamatnak változtatják meg radikálisan a körülmé­­nyeit, amelyek Trump célkeresztjében vannak. Ennek iránya nem teljesen egyértelmű ugyan, konkrét megvalósulási formáinak alakulása pedig időnként a rulettasztal tudatosságához hasonlatos, de az biztos, hogy ha Kínából állások költöznek el, azok célországa nem az Egyesült Államok lesz. Piacvédő intézkedésekkel persze lehet felépíteni és fenntartani drága gyártást, legfeljebb a kapitalizmus szellemét kell valahogy visszakényszeríteni a palackba, ami érdekes kísérlet lehet Amerikában. A kínai elemzők mindenesetre egyelőre hitetlenkednek ebben az ügyben, még ha az Égtől kapott meglepetés ajándékának is tartanák, ha Trump – ahogy ígérte – felszámolná a Peking kizárásával létrehozott nagyszabású szabadkereskedelmi egyezményt, a TPP-t.

Ugyancsak a kínai optimisták vágyainak irányába mutat egy érdekes találkozó, amelynek részleteit a Trumppal nem túl barátságos The New York Times szellőztetett meg. Eszerint az egyre ismertebb ingatlanmágnás, Trump veje és majdani tanácsadója, Jared Kushner még november 16-án együtt vacsorázott egy bizonyos Wu Xiaohuijal a New York-i Waldorf Astoria hotel La Chine éttermében. Hogy csak egyetlen részletet hozzunk ide a vacsora jellegének érzékeltetéséhez: Château Lafite Rothschild bort ittak, 2100 dollár per palack. Wu úr egyébként a 285 milliárd dolláros becsült vagyonértékkel bíró Anbang biztosítási óriásnak a főnöke. Régi üzlettársak, itt is üzletről volt szó, s a köszöntőt mondó Wu – akinek kínai politikai beágyazottságát az általa vezetett vállalat mérete derekasan alátámasztja – üdvözölte Trump megválasztását, s biztosnak mondta, hogy az nagyon jó hatással lesz a világbizniszre.

Visszatérve azonban Tajvanhoz és a Tillerson által elmondottakhoz, az biztos, hogy ezen a téren Pekinget nemhogy engedményekre nem lehet kényszeríteni, de még csak tárgyalni sem lehet velük. A kínai kormány ez év elején kibocsátott egy úgynevezett fehér könyvet az ázsiai és csendes-óceáni biztonsági együttműködésről. Ezt valószínűleg elég hosszú ideig készítették, s egy Hillary Clinton-elnökséget akartak megalapozni eredetileg vele. A kínai vezetést rendkívüli módon ingerelte az Obama-elnökség külpolitikai „tengelyelképzelése” és stratégiája, amelyben a vonatkozó „tengely” éppen Ázsia volt. Az említett dokumentumban most egy „ázsiai” Ázsiát vázoltak fel, amely Ázsiában nem új elképzelés, bár kínai szájból leginkább „kínai” Ázsiának hangzik. Hillary Clintonnak már nem sokat kell bíbelődnie vele, de meglátjuk, mire mennek Trumppal.