Két bohóc gyilkosságban fogant kapcsolata

Éltesebb hölgyek, serkedő szakállú sihederek egyaránt feszült figyelemmel igyekeztek követni a színpadon szlovák nyelven pergő cselekményt. A békéscsabai teátrum emeleti kamaratermében Július Barc-Ivan 20. századi szerző "Ketten" ("Dvaja") című, abszurd elemeket is hordozó drámáját adta elő a Vertigo Szlovák Színház.

A társulat gyakori és szívesen látott vendég a hazai szlovákság egyik központjának elkönyvelt Csabán (a 19. század elején ez volt a legnagyobb lélekszámú szlovák település a Habsburg-birodalomban). A "vertigo" pedig annyit tesz: szédülés, ami - a csoportot és a (saját "színházi otthon" nélküli) színházat vezető Onodi Daniela szerint – nem csak egy kellemetlen állapotot idéz elő. Hiszen – mondja meggyőzően – ki nem szédült már meg, amikor hirtelen egy imádott embert pillantott meg, vagy amikor magába szívta a virágok illatát?...

A bemutatott darab, amely két cirkuszi bohóc gyilkosságban fogant különös kapcsolatát igyekezett ábrázolni, valóban szédítő lehetett a publikum számára: az idősebbek a tartalommal, a fiatalabbak olykor a nyelvi bravúrokkal látszottak küszködni. Maguk a művészek, valamennyien hivatásosak, kifogástalan szlováksággal adták elő a darabot, jóllehet e társulat fele – ThirringViola és Nagy András – magyar nemzetiségű, a pozsonyi színiakadémián sajátították el szakmai tudásukat, a velük együtt fellépett Dér Denisa Magyarországon élő szlovák, Juraj Bencík viszont szlovákiai szabadúszó színész.

A Vertigo hivatalosan 1997. január 1-én alakult meg, éspedig az Országos Szlovák Önkormányzat (OSZÖ) mellett. 2003-tól az OSZÖ intézményeként, 2006-tól már költségvetésileg is garantált állami támogatást kapva működött és működik tovább. Mindezt elmondva Onodi Daniela munkatársunknak azt is kifejtette, hogy ezt az "apanázst" különféle hazai és szlovákiai pályázatokon indulva egészítik ki, de szükséges lesz kihasználni az európai uniós lehetőségeket is. A színház
bevétele ugyanis inkább jelképes.

Daniela asszony maga pozsonyi születésű, apja révén szlovák és cseh (morva) rokoni kapcsolatokkal. Édesanyja pozsonyi magyarként látta meg a napvilágot, lánya ennek dacára a magyar nyelvvel igazából csak tízéves kora táján ismerkedett meg. Ő is a pozsonyi színművészeti főiskolán végzett, tévé-, filmdramaturgia és forgatókönyvírás szakon, ám a szerelem Magyarországra hozta férjhez. Azóta is itt él, s a kezdetektől mindmáig a hazai szlovákság kulturális felemelkedése, de legalább az eddig megmaradt értékeik megőrzése érdekében tevékenykedik. Mert ne feledjük: "tótjaink" ősei a törökök kiűzése utáni betelepítésekkel kerültek Felső-Magyarországról az alföldi tájakra, s az azóta eltelt több mint három
évszázad alatt megkoptak az eredeti kultúrkötődések, felgyorsult az anyanyelv vesztése.

Onodi Daniela ezért is tekinti kiemelt feladatának az itteni szlovák gyökerű fiatalok pátyolgatását, és éppen emiatt a Vertigo igazából nem a hagyományos értelemben vett színház: főtevékenysége mellett továbbképzéseket, szemléket,
művészeti, irodalmi rendezvényeket, szlovákiai színjátszó táborokat szervez számukra és pedagógusaik számára. A táborban elkészült darabokat Magyarországon is bemutatják, a táborok ideje alatt lehetőségük adódik megtekinteni egy-egy
szlovákiai színházi előadást is.

Érdekesen alakult a repertoárjuk. Eleinte inkább vígjátékokat, szatirikus darabokat mutattak be, természetesen anya-, illetve – fiatalabbak esetében – nagyanya-nyelvükön, ám nem szlovák szerzőktől. Ilyen volt például a lengyel Tadeusz Lopalewski "Az elveszett óra története", vagy az amerikai Neil Simon "Furcsa pár" című darabja. Később Peter Karvas, Osvald Zahradník, Ivan Holub, Jozef Gregor Tajovsky, majd legutóbb a bevezetőben említett Július Barc-Ivan színpadi művei jelezték, hogy nemcsak a nyelvvel, de a darabválasztással is igyekeznek erősíteni a kötődést az anyaország kultúrájához.

Amatőr és hivatásos csapattal rendszeresen vendégeskednek magyarországi és szlovákiai színházi fesztiválokon, de felléptek már Prágában és a Vajdaság szlovákok lakta településein is, nemsokára Romániába indulnak. Munkájuk oroszlánrésze azonban a Magyarországon belüli "tájolás": a szarvasi Cervinus Színházzal is összehangolva tevékenységüket, Déryné késői utódaiként járják a Viharsarok, a Pilis, a Nyírség falvait, városait, élményt hozva a fellépésüket türelmetlenül váró törzsközönségüknek, őrizve egyúttal a nyelvet és vele a hazai szlovákság azonosságtudatát.