Kern, az új remény

Werner Faymann távozott – Kern pedig új esélyt jelent az SPÖ, az oisztrák szociáldemokrata párt párt számára. Talán az utolsót.

Ilyen gyorsan, minden torzsalkodás nélkül szinte soha nem sikerült még a királycsinálás. Nehéz elhessegetni a benyomást, hogy a vezetők – esetleg a párthoz még hű bázissal együtt – szinte megkönnyebbültek, amikor Faymann becsapta maga mögött az ajtót. Igaz, most az egyszer alaposan meglepte még legközvetlenebb munkatársait is. Senki sem gondolta, hogy magától lemond minden tisztségéről.

Mindenesetre úgy tűnik, a meglepetés inkább kellemes. A kisfiús mosolyát az évek múlásával is őrző kancellár ugyanis nem éppen arról vált ismertté, hogy hallgat a bíráló szóra. Párttársait inkább ahhoz szoktatta hozzá, hogy minden vitát elfojt, a vele szembemenő javaslatokat „kisebbségi véleménynek” nyilvánítva lesöpri az asztalról, a kínos ellentéteket nem engedi a felszínre, s ezt munkatársaitól is elvárja. Ő maga beérte azzal, hogy a nagyszerűen kézben tartott bulvársajtó isteníti, minden lépését dicséri. Az utóbbi hetekben a szociáldemokrata párti elnökjelölt csúfos veresége, és a menekültkérdésben támadt nézeteltérések után azonban már nem hagyhatta figyelmen kívül a lemondását szorgalmazó megnyilatkozásokat, amelyek ráadásul egyre gyakrabban vezető szociáldemokrata politikusoktól érkeztek. A kegyelemdöfést minden bizonnyal a május 1-jei hagyományos nagygyűlés adta meg, ahol saját hívei füttykoncerttel fojtották belé közhelyektől hemzsegő beszédét. Ilyen Bécsben osztrák szociáldemokrata vezetővel valószínűleg még nem történt.

S hogy mivel magyarázható ez a mindent elsöprő tiltakozási hullám? Nem csak az elnökválasztási eredménnyel (vezető kormánypárt jelöltje ilyen rossz eredménnyel, alig több mint 10 százalékkal talán még soha nem „dicsekedhetett”), hanem mindazzal, ami ide vezetett. Legutóbb a menekültügyben tett 180 fokos fordulat verte ki sokakban a biztosítékot. Faymann eleinte – a szociáldemokrata eszményeknek inkább megfelelve – a segítségnyújtás, a befogadás bajnokaként lépett fel, nyájasan ígérve, hogy az integrációs gondokat az ország majd megoldja, csakúgy, mint ahogy ez a múltban is megtörtént már. Nem vitatható, hogy a menekülthullám nagyságrendje kezelhetetlenséggel fenyegetett, a megoldás azonban a szociáldemokrata értékek figyelembevételével mégsem lehet a teljes elzárkózás, a kerítésépítés, az üldöztetésnek is beillő szigorítás – röviden a közelítés a szomszédos Orbán-birodalom elképzeléseihez. Vagy másként fogalmazva, a kacsingatás az FPÖ, a Szabadságpárt szavazótábora felé.

A nagy dörejjel becsapott ajtó mögött ott maradt a minden jövőképet nélkülöző, alaposan megosztott SPÖ, megcsappant támogatói táborral. A megoldandó feladatok között élen jár a menekültkérdés, a világos állásfoglalás az FPÖ-vel szemben, a foglalkozás az elhanyagolt közoktatással, a növekvő munkanélküliséggel, a megfelelő kommunikáció, a koalíciós partnerrel megromlott kapcsolat helyreállítása. És talán érdemes lenne tudatosítani az elégedetlenkedő honfitársakkal, hogy Ausztria gazdasági helyzete korántsem tragikus.

Vagyis elég súlyos örökséget vesz át az utód – akinek igen gyorsan kell bizonyítania, hogy nincs szükség új választásokra, képes úrrá lenni a rossz hangulaton is, eloszlatni a bizalmatlanságot és a közönyt. Az előrehozott választásnál rosszabb aligha történhetne az SPÖ-vel, igaz, a mostani partner Néppárt kilátásai sem jók. Ráadásul július 8-án távozik a Hofburgból a mindig kiegyensúlyozott, józan ítélőképességéről ismert, szociáldemokrata gyökereit nem feledő, ám mégis pártatlan Heinz Fischer. Ha pedig bekövetkezik sokak rémálma, és az FPÖ jelöltje lesz az államfő – nos, akkor aligha lehet kizárni az új kancellár és a kormány menesztését.

Ki az, aki mindezt a kockázatot önként vállalja? Sokak szerint most aztán eljött az erőskezű, higgadt, jó szervezőképességgel megáldott, s ha kell, kíméletlen menedzser ideje. Márpedig Christian Kernt ilyennek ismerik. Az Osztrák Államvasutak (állam az államban) élén ő már bizonyított. Az ötvenéves, mindig jól öltözött, jó svádájú Kern munkáscsaládból származik, Bécs munkáskerületében, Simmeringben nőtt fel, itt alapította meg 18 évesen a kerületi Alternatív Listát, a Zöldek elődjét. Tanári vagy forradalmár pályára készült, de utóbbitól Che Guevara naplója elvette a kedvét. Csatlakozott a szociáldemokratákhoz, és rövid gazdasági újságírói ténykedés után Vranitzky harmadik kormányában Peter Kostelka államtitkár sajtótitkára lett. Később vele maradt, amikor Kostelka az SPÖ parlamenti frakcióját vezette. 1997-ben elege lett a politikából, átigazolt a legnagyobb osztrák áramszolgáltatóhoz, a Verbundhoz. 2010-től az akkori illetékes miniszter az ÖBB vezérigazgatójává nevezte ki.

A funkcióhoz elengedhetetlen kapcsolatok kiépítésében és megtartásában sikeres volt, mint ahogy a hatalmas gépezet irányításában is. Okosnak és felkészültnek tartják, alkalmasnak a megfontolt, ám gyors döntésekre. Legutóbb tavaly ősszel hívta fel magára a figyelmet: a menekültözön idején, a határon gyalog átvánszorgó emberáradat láttán egyetlen pillanat alatt eldöntötte, hogy a menetrendet és a bürokráciát sutba dobva kellő számú szerelvényt bocsát rendelkezésre. A hadműveletet zökkenőmentesen, a feltűnést kerülve vezényelte le. Akik most bíznak benne, úgy vélik, pont ilyen menedzserre van szüksége az országnak. Volt már rá példa: Franz Vranitzky is a gazdaságból érkezett, hasonló háttérrel. Mostanában gyakran visszasírják.

Hogy mi szól még mellette? Előkerült egy korábbi mondása: „Csak akkor vállalok el egy állást, ha biztos vagyok benne, hogy később le is tudok mondani róla.” Faymann kapaszkodása a székébe ugyanis láthatóan mély nyomokat hagyott.