Keresztúton

A 2011-es arab tavasz idején úgy festett, hogy az egyiptomi, tunéziai, líbiai és jemeni diktátorokkal szemben – ha már egyszer szabad választásokat tartanak – csak az iszlamistáknak van esélyük, mert a diktatúra, széttagolt, demokratikus és döntően világias ellenzéke képtelen világos célokat megfogalmazni. Ehhez természetesen az kellett, hogy az iszlamisták „békét kössenek a szavazócédulával”, azaz a parlamenti demokráciát ne a sátán és az istentagadók teremténymének tekintsék, ahogyan addig tették. Megtörtént. De Egyiptomban, amely politikai és katonai értelemben mégiscsak az arab világ messze legnépesebb és legfontosabb országának számított, az MT, illetve maga az elnökjelölt, Murszi elhitette az emberekkel, hogy nem szélről, hanem középről fog kormányozni, befogadó lesz mások nézetei és értékei iránt, továbbá kenyeret ad, és állásokat teremt. Beiktatásának első évfordulóján, amikor a tábornokok – voltaképp azzal az ürüggyel, hogy képtelen a népet lecsitítani – elfogták, kiderült, hogy esze ágában sem volt a másként gondolkodókat bevonni a kormányzásba; azzal múlatta az idejét, hogy minden hatalmi pozícióba párttársait és a cimboráit helyezze; a gazdasággal egyáltalán nem törődött, keze nyomát az élelmiszerhiány, a benzinért való sorban állás és az áramkimaradások sorozata viselte magán. Súlyosbította a helyzetet, hogy elnézte a lakosság 10 százalékát kitevő kopt keresztények elleni atrocitásokat. Nem volt ugyan „szédült iszlamista”, de nem tanulta meg a tunéziai és a líbiai testvérektől, hogy kiegyezni kell, nem pedig „egészpályásan letámadni”. Ebben az értelemben az ő alkuja a demokráciával kudarcot vallott, noha – mondom én, szelíd áthallással – gondolhatott volna rá, hogy akit 51 százalékos többséggel választanak meg, az ebbe a „minden az enyém lesz” vállalkozásba előbb-utóbb belebukik. Egy prominens szíriai iszlamista szájából hangzott el az a tanulságos mondat, hogy Murszi úgy próbálta kormányozni Egyiptomot, mint a saját cégét, nem pedig az országát.

Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a Nasszer, Szadat és Mubarak emlőin nevelkedett egyiptomi hadsereg nem azért puccsolta meg a demokratikusan megválasztott elnököt, mert a szegényeknek nem jutott több kenyér, hanem azért, mert Murszi nagy rohanásában megérezte az eljövendő dolgok kellemetlen ízét. Azt, hogy az elnök iszlamista barátai rá akarják tenni a kezüket arra a gazdasági (a termelői szférától az idegenforgalomig terjedő) birodalomra, amely a tábornoki kar birtokában van. Továbbá, hogy kemény ára lesz annak, ha az elnök továbbra sem áll szóba Izraellel, támogatja a Hamaszt, és ezáltal, ha közvetve is, de szembeszáll az amerikai érdekekkel. Végtére is Egyiptom és Izrael békéje évtizedek óta a térség stabilitásának talpköve. Az talán zárójelbe kívánkozik – bár talán nem egészen oda –, hogy az Egyiptomba áramló amerikai katonai segélyek és szállítások összege évente meghaladja (hivatalosan) a másfél milliárd dollárt, és ezek nélkül a hadseregvezetés lélegezni se tud.

Egyiptom ismerői szerint Murszi talán nem is tudta, hogy miközben – noha nem vegzálja Izraelt, és „elvileg” elfogadja az elődei által kötött megegyezéseket, a békeszerződést, a diplomáciai viszonyt – lecserélgette a katonai és biztonsági vezetőket, valójában soha nem volt képes ellenőrzése alá vonni a katonai elitet, kivált nem a hírszerzést és az elhárítást, amelynek az izraeliekkel fenntartott szoros kapcsolatai közhelyszámba mentek. Egy szó, mint száz, miközben ő „úgy gondolta”, hogy félig diplomáciai hadiállapotot tart az Izraeli Állammal, titkosszolgálatai nemhogy fenntartották a beszélő viszonyt régi zsidó barátaikkal, hanem együtt is működtek velük a Sínai-félszigeten gyülekező szélsőséges, a Hamasz nevű, Gázát uralma alatt tartó terrorszervezet barátainak számító elemek féken tartásában. Jellemző módon az az Al-Sziszi tábornok, hadsereg-főparancsnok, aki ma Egyiptom urának tekinthető, régi, megbízható katonai hírszerző, hosszú szolgálati múlttal a háta mögött a félszigeten. Ha az izraeliek arra gondolnak, hogy lényegében ő dönt ma déli szomszédjuk sorsáról, semmi aggodalomra nincsen okuk.

De közben azt sem akarják, hogy Egyiptom polgárháborús állapotba kerüljön – amire történetesen van esély –, mert a bizonytalanságoknál sokkal többre tartják a status quót. Amelynek Egyiptom példaszerű hordozója volt évtizedeken át, csakúgy, mint Jordánia, sőt – megkockáztatom – az Aszad-klán irányította Szíria is. Hogy a status quót autoriter (arab) rendszerek működtetik, az a demokráciájukra oly büszke izraelieket soha nem izgatta különösebben. Természetesen tudják, hogy a szomszéd demokráciája nagyobb biztonságot kínál, ha működik, mint a szomszéd diktatúrája, de a történelem úgy hozta, hogy abban a térségben, ahol ők élnek, a demokráciának se hagyománya, se múltja, se – mondjam? – jelene, mert gyökértelen.

Most aztán hogyan tovább, Egyiptom? A nyugati világban – különösen az Egyesült Államokban – számtalan olyan véleményformáló nyilatkozik meg, aki nemcsak gondolja, de ki is mondja, hogy az iszlamizmustól szabadulni kell, „bármi áron”. Tömegével íródnak cikkek Al-Sziszi puccsának védelmében. De ez a védelem egyben azt jelenti, hogy igent mondanak a parlament likvidálására, az alkotmány felfüggesztésére, médiumok betiltására, hivatalnokok és pártemberek tömegének letartóztatására stb., s általában a revánsra, a bosszúra, ahol majd ki lehet egyenlíteni néhány egyéni számlát (is). Mindennek az „ellensúlya” a tábornokok homályos ígérete, hogy megint tartanak választást, és addig is: lesz ideiglenes polgári kormány, amelynek az élére ők jelölnek vezetőt. De hogy a saját privilégiumaikat érintetlenül hagyják, arra esküt mernék tenni – és ez minden további baj forrása lehet. Mert ha valaki a kirekesztés ellen van, az nem rekesztheti ki a Muszlim Testvériséget semmilyen politikai versenyből, mert ez a még mindig az illegalitás nyolcvanéves élményéből, a politika iránti bizalmatlanságból táplálkozó szervezet az egyiptomiaknak legalább a negyedét képviseli. Elvileg semmi nem szól azellen, hogy az MT éppúgy „domesztikálható”, mint a testvérszervezetei. Csak örülni lehetne annak, ha ennek a bizonyos ideiglenes kormánynak az élére egy kifogástalan demokratikus pedigrével rendelkező ember, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség egykori (az irániakat üldöző) főnöke, a Nobel-díjas Mohamed el-Baradei kerülne – ő készen is áll rá –, de ha ez megtörténik (lapzárta után megtörténhet), akkor neki valóságos és tényleges hatalmat kell a kezébe adni, nem pedig olyan rendszert teremteni, ahol mindenki a tábornokok karmesteri pálcájának intésére táncol. Egy igazi demokrata ilyen rendszerben nem kívánhat működni. Illusztráció: Al-Sziszi nyomban visszahelyezte hivatalába a Murszi által leváltott, még Mubarak által kinevezett főügyészt, aki azonban huszonnégy óra múltán visszaadta megbízatását, jelezvén: nem kíván egy revánspolitika közreműködője lenni.