Keleti kukucska
Amikor ennek a kötetnek az élményeit gyűjtötte a szerző (1957-ben), még nem lehetett sejteni sem az ő irodalmi Nobel-díját (1982), sem a mágikus realizmust. Csak egy kíváncsi újságíró-süvölvény volt, aki Kolumbiából átzsilipelve Európába, mindenképp szeretett volna bepislantani a vasfüggönyön túlra. Az első keleti rög, ami lába alá került, német demokratikus volt. Nem passzolt a latin-amerikai bohémiához.
Berlin: „maga a képtelenség”. Nem létezik. „Egész délelőtt kerestük a várost, ide-oda járkáltunk benne, de nem találtuk.” Az NDK-é „a legszomorúbb nép, amit valaha láttunk”. A lipcsei nyilvános vécé kilincsére taxióra van szerelve. (30 cent a megkönnyebbülés.)
Aztán tovább: Varsóban a boltok szegényesek. A legszebbek a könyvesek. A lengyelek egyszerre katolikusok és kommunisták. „Szombaton párttaggyűlésre mennek, vasárnap nagymisére.”
Moszkvában mindenki egyformán szegény, a rádiókon egyetlen gomb van (vagy ezt hallgatod, vagy semmit). A nép „kétségbeesetten szeretne barátokat szerezni”. Sztálin legjobb életrajzírója minden bizonnyal Franz Kafka lehetett volna…
Budapesten a hivatalos tolmácsok őrködtek, hogy „ne találkozzunk az utca embereivel”. Megismerkedett viszont szerzőnk Kádár Jánossal (a csoport a moszkvai VIT előkészítőjeként érkezett hazánkba), aki „szerény, házias férfi” benyomását tette rá. Honi rémhírekkel egyesek gazdagon ellátták riporterünket: a forradalom idején sárga cipős ávéhásként a politikai rendőrség 43 százalékát kivégezték (?!). November 3-án Nagy Imre és Kádár János együtt akart illegális kommunista pártot alapítani (!). Vaskos az a hír is, hogy a jugoszláv követségről kilépő Nagy Imrét azonnal agyonlőtték (?). Pesti summa: itt senki nem bízik senkiben. Hát csodálható?
(Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában. Fordította Székács Vera és Scholz László. Magvető Kiadó.)
