Kapituláció

Az utóbbi másfél évben mindinkább az volt a benyomásunk, hogy ez a kormány és maga a miniszterelnök egyre kevésbé fogja fel, mit művel a gazdaságban, illetve hogy áldatlan tevékenységének következtében mi történik körülötte. Ha Magyarország – mint azt Orbán Viktortól megtudhattuk – gyorsnaszádként szelte az európai vizeket, akkor bízvást mondhatjuk, hogy Matolcsy György volt rajta az elszabadult hajóágyú; „unortodox” megoldásai minden hónappal közelebb hozták a csődöt, miközben a pénzügyi szabadságharc frontjáról szakadatlan győzelmi jelentéseket küldözgetett. A kormányfő pedig nem csupán partner volt ehhez, hanem kifejezetten szellemi vezérlője és társtettese is annak az új fiskális politikának, amelynek egyes elemei sehogy sem akartak összeállni, inkább keresztbe verték egymást. Nem kellettek az euróválság hatásai, sem a sokat szidott hitelminősítők ahhoz, hogy a jogbizonytalanság és a gazdasági dilettantizmus hazáját a piac folyamatosan leárazza: a forint megállíthatatlanul romlott, az állampapírok csődkockázati felára nonstop emelkedett. Ugyanakkor a magánnyugdíjpénztárak elkonfiskált milliárdjainak jó részét hiábavalóan áldozták fel az adósságcsökkentés oltárán, hiszen a magyar fizetőeszköz árfolyamának permanens zuhanása miatt ma ugyanazon a 82 százalékos szinten vagyunk, mint a rapid törlesztést megelőzően. Szóval nem akadt a világon mértékadó közgazdász és piaci elemző, akinek meg ne fordult volna a fejében, hogy itt olyanok csinálnak „gazdaságpolitikát”, akiknek egyrészt elment a józan eszük, másrészt – minthogy rabjaivá lettek saját mániákus elképzeléseiknek – ez a beszűkült tudatállapot már képtelenné teszi őket arra, hogy a katasztrófa elől kitérjenek.

Azután hirtelen mégis feltartották a fehér zászlót. Orbán és Matolcsy eddigi regnálásuk során rendületlenül uszították a hazai közvéleményt a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió ellen („Nekünk nem főnökünk sem az IMF, sem az EU”), majd büszkén közölték az ország népével, hogy mivel „nincs szükségünk az IMF segítségére, nem kuncsorgunk pénzért”, ezért nemhogy „kipateroltuk” a szervezetet, de egyenesen „ellene hangoljuk a gazdaságpolitikát”. Mindezek után múlt pénteken a nemzetgazdasági miniszter váratlanul bejelentette: megkezdjük a tárgyalásokat az IMF-fel egy új típusú együttműködésről. És noha senki nem tudja még, mit jelent pontosan az „új típusú” szerződés retorikai leleménye, annyi bizonyos, hogy a kapituláció megtörtént. Orbán Viktor szeptember 12-én még ezt a rátarti kérdést tette fel a parlamentben: „Miért kéne nekünk visszamenni oda, ahonnan nagy nehezen, a nemzetközi piacok bizalma fölépítésének feladatát elvégezve, végre kidolgoztuk magunkat?” A lesújtó választ röpke két hónap alatt épp a nemzetközi piacok adták meg; tudniillik a kormányfő megint hazudott, amikor azt állította, hogy „kidolgoztuk magunkat” az irántunk táplált bizalmatlanságból. Orbán pontosan tudta, hogy a magyar gazdaságpolitika személy szerint az ő hosszú ámokfutása miatt vesztette el a hitelét.

Az IMF-hez való kényszerű visszatérése mindenesetre azt mutatja: ha megsejti a közelgő véget, mégiscsak magához tér, és a kérlelhetetlen realitások szerint viselkedik. Amikor megtudta, hogy a Standard & Poor’s napokon belül bóvliba rontja az ország minősítését, olyan gyorsan lépett, hogy Matolcsynak még a Nemzetközi Valutaalapot sem volt ideje értesíteni a kormány tárgyalási szándékáról. Mindennél előbbre való volt, hogy a piacok azonnal jelzést kapjanak a magyar fegyverletételről. A feltételeket természetesen az IMF diktálja majd; Orbánéknak ezentúl vissza kell venniük a nagy hangból. Annál is inkább, mert kiderült, hogy ha a baj már a szájukig ér, hál’ istennek nem vetik bele magukat az örvénybe. A „szabadságharc” meghirdetése – szerencsére – nem elvakultság volt, hanem közönséges populista ámítás, politikai cinizmus. Ám az országot és népét ért, ezermilliárdokra rúgó veszteség valóságos. Ezért viselni kell a politikai felelősséget – hiába a továbbra is szemérmetlenül hazug és egyre tragikomikusabb kommunikáció. A jogállamot leépíthették úgy, hogy azt az állam polgárainak többsége még akár észre se vegye, de a gazdaság elherdált lehetőségeivel a kormánypárt és mindenekelőtt a kormányfő kénytelen lesz elszámolni, mert a mind keményebb megszorításokat már nem tudja „kidumálni”. Az persze az egész jobboldali elit bűne, hogy hagyta idáig süllyedni az országot, és nem bírta, nem akarta megfékezni saját vezetőit.

Orbán Viktor nyilvánvalóan nem akarja megadni kudarcának politikai árát. Meglehet, hogy végül beáldozza a „jobbkezét”, de a változatlanul elképesztő sikerekről hablatyoló Matolcsy menesztése az ő számára már nem lehet kibúvó. Olyan autoriter rendszert épített fel, amelyben minden lényegi döntés az övé, következésképpen azoknak a konzekvenciái elől sem térhet ki. Politikája másfél év alatt megbukott. Mégpedig csúfosan.

Ha államférfi volna, tudná a kötelességét.