Kameraerdő

Hogy valami fennkölt ünnepélyesség is érintse Görögföld felől az EU-zónát, rajta húz keresztül az olimpiai láng London felé. Nemsokára oda is ér, hogy a Buckinghampalota testőrzenekara immár harmadszor zendíthessen rá a fogadására. És készülnek persze világszerte a bajnokjelöltek, edzők, szakvezetők, és árnyékukban a krónikások.

Jómagam többször is láthattam filmes stábok aggódó készülődését, csomagolását, megértve gondjaikat, mivel felszerelésük minduntalan elmaradt a korigényektől. Volt itt Arriflex meg BH felvevőgép, amelyeket még háborús golyó járt át, a zoomjuk sem volt sokat tudó, és a nyersanyagkészletet is szűkmarkúan mérte a főnökség. Később aztán, például a helsinki 16-os aranyvonat beérkeztekor ment a nagy fogadkozás, hogy legközelebb majd máshogy lesz. Végül azonban alig változtak valamit a dolgok.

A nagy hivatkozási alap mindig Berlin volt, 1936, de hát az idő összemosta az uszoda-ring-pást győzelmek operatőri teljesítményeit az UFA különkiadásaival, amelyek vihariramban érkeztek a magyar mozikba. Szepesi elődje, Pluhár István még azzal is szegte a kedvét filmes kollégáinak, hogy Berlinben látta a televíziót, amely az egyidejűség varázsával hiábavalóvá tesz minden filmes küszködést. Ám azt már ő sem tudhatta, hogy időközben a Führer letiltotta a tévét a civil közönség elől, és az egész rendszert a Luftwaffe használatára rendelte. Igaz, ugyanakkor Goebbels doktor több mint száz operatőrt alarmírozott Leni Riefenstahl mellé. (Megírtuk már a 168 Órában e csaknem száz évet élt mesterrendezőről, hogy a küzdelmek láttatása mellett milyen fontosnak tartotta a mitologikus germán testkultúra formavilágának megörökítését filmjeiben.)

Mifelénk, jóval később a honi sportfilmgyártásnak arcélt adó és hírnevet szerző, a hat olimpián és tizennyolc világversenyen közreműködött érdemes művész, Csőke József csak ritkán nyúlt a történeti múlt rekonstruált filmbeli látványához. Ő a riportszerű ábrázolásnak volt híve, annak az operatőri stílusnak az elkötelezettje, amely a lelátókról és a képernyő mellől szinte megérinthető közelségbe vonzza a küzdő embert. A Csőke-filmek sportoló szereplői (köztük megannyi olimpikon) kiléphettek a mítoszok és a szocreál monstrumok panoptikumából, s visszanyerhették köznapiságukat. Úgy mutatta őket a kamera, ahogy éltek: hitvesként, szülőként. Csőke a TF közreműködésével egy ízben merült csak a múltidézésbe a sportgimnasztika eredetét bemutató Tornár, feszengj című filmjével.

A sportfilmekre is szakosodott HDF Filmgyár és jogutódai kamerás embereinek nem volt szabad bejárásuk – mint hajdan a németeknek – az AGFA nyersanyagraktáraiba. Az állandó magyar devizagondokat a zsugoriság mellett a tudatlanság is tetézte. A később 6:3-ra végződött mérkőzésre kiutazott két magyar operatőrnek hatvan kis doboz negatív volt a wembley-i csomagjában. Minden dobozban hatvan méter, ami összesen 120 percnyi vetítési időre korlátozta lehetőségeiket. Ráadásul a ferihegyi visszatéréskor egy buzgó vámtiszt kíváncsi volt, hogy valóban hatvan méter van-e egy dobozban. Íróasztallámpája alá húzta mérőszalagját meg a filmet is. Az évszázad mérkőzésének néhány háttérepizódja így alakult át a Május 1. Ruhagyár vágóprésén zakómerevítő „szitává”. De kerültek selejtbe a szűkös raktári kapacitások miatt más hasznos sportfelvételek is.

A gyár eldózerolása előtt szinte órákkal sikerült a Filmarchívumba átmenteni egy teherautónyi filmtekercset.

Ezek a szomorúságok egy még szomorúbb aktuson kerültek szóba. A 85 évet élt Csőke József ravatala mellett a minap, Óbudán. Az olimpiai aranyéremmel is kitüntetett rendezőt a MOB képviselője mellett a szakma nevében Szabó István búcsúztatta. Az Oscar-díjas mester emlékeztetett rá, hogy gyakornokként sokszor ő vitte az állványt Csőke mögött.

A hatvanas években – nem függetlenül a tévé térnyerésétől – a sporttémákat is magukba foglaló filmhíradók világegyezményt kötöttek a devizamentes (métert méterért elszámolású) filmcseréről. Így lehetett csökkenteni a stábok párhuzamos kiutazásait, ami viszont az általánosságoknak, a sztereotípiáknak adott teret. És ez a felismerés indokolja mindmáig annak igényét, hogy a sajtó, a rádiók és a televíziók küldjenek alkalmi tudósítókat a külföldi történések színhelyeire. Így van ez akkor is, ha a newsroomok képernyői baljós előjelekkel szolgálnak. Csőke, már közel a nyolcvanhoz, újra vágóasztalhoz ült összeállítani a 20. század ötkarikás filmkrónikáját. A stílszerűen öt dobozban „szervírozott” film bejárta Európát, videováltozatát tévés világcégek is megvették.

Az idős mester mindig hangsúlyozta, hogy a sportfilm és általában a kísérőfilm műfajának eltűnése a mozikból nem rendszerspecifikus. Mindössze a nézői szokások átalakulásáról van szó, arról a fáradságról, amit a több és komplikáltabb munka, a „több lóerős” technika okoz. Ezek után jó, ha egyórányi házimozizást engedélyezhet magának az ember. Így hát tévhit, hogy ok-okozati összefüggés lett volna a politikai légkör változása és aközött, hogy a világ a tévével bekopogott az ablakainkon. Talán emlékezetes, hogy a puhuló kádári idők végén már sorra szerveződhettek a körzeti tévéstúdiók, amelyektől már csak egy lépés volt a közösségi antennarendszer, a világtévé. Ha ma a több tucat híradó és sportközvetítés választékával kecsegtet is, a rendező elv már csak az marad, melyik szinkronizált vagy feliratos.

Visszatérve azonban Londonhoz, nem kell majd csodálkoznunk azon, hogy a házigazda a határtalan sugárzási lehetőségek ellenére minden sportolót küldő országtól fogad önálló stábot is. Még akkor is, ha – a viadalok zavartalanságát biztosítva – csak saját kameráinak képeiből osztályoz a csúcsrendezőség. Nem lesz viszont lehetősége persze, hogy mindenüvé más nyelvű riportereket menesszen egy-egy győzelem kihirdetésekor. Ezért is bérelnek a nemzeti tévék a küzdelmek helyszínein kihelyezett közvetítőkabinokat (mikrofonállásokat), ahová az edzők vagy a szakvezetők is odahívhatók.

(A cikket teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)