Polémia a balkáni kérdésről – Mennyiben tehetnek a németek Jugoszlávia felbomlásáról?
Meglepődve és értetlenkedve olvastam Hegyi Gyula egyébiránt gondos és alapos értékelésének egy bekezdését lapjuk 2019. október 19-i számában a friss Nobel-díjas Peter Handke írói és nem írói munkásságáról (Megosztó Nobel-díjas – Peter Handke és a Balkán hosszú árnya). A szerző ugyanis úgy fogalmaz, hogy „Amikor részben a német kormány ösztönzésére elkezdődött Jugoszlávia szétesése, az író ezt a nyugati imperializmus machinációjának tartotta, holott a nyugati hatalmak legfeljebb áldásukat adták arra, hogy a nacionalizmus újraéledjen a Balkánon”.
Szerintem erős túlzás, sőt, egyoldalúan tendenciózus megközelítés azt állítani, hogy a német kormány ösztönözte Jugoszlávia szétesését, még akkor is, ha Hegyi Gyula az ítéletet némiképp relativizálja azzal, hogy beiktatja a mondatba a „részben” szót.
Ha nagyon kíméletlen akarok lenni, akkor cikkük szerzője ezzel a megállapításával az olyan, hagymázos álmokat kergető nagyszerb nacionalistákat erősíti, mint például Borisav Jović, aki – az akkor még egységes – Jugoszlávia Szövetségi Tanács soros elnökeként, tehát államfőként 1991. január 17-én azt mondta Warren Zimmermann-nak, az Egyesült Államok belgrádi nagykövetének, hogy „…az Egyesült Államok a német hírszerzés cinkosa, amelynek az a törekvése, hogy a német befolyást délre kiterjesztve Jugoszlávia megsemmisítése révén jusson déltengeri kikötőhöz”. (Idézi Laura Silber és Allan Little a Jugoszlávia halála című könyvben, amely a Zrínyi Kiadó gondozásában jelent meg 1996-ban; 153. o.)
Jugoszlávia szétesése – pontosabban tudatos szétverése – sok tényezőnek tulajdonítható, amelyek közül szerény véleményem szerint a Nyugat felelőssége sem elhanyagolható, leginkább abban, hogy a szovjet birodalom egyre közeledő felbomlásával megszűnt annak igénye, hogy a szövetségi Jugoszláviát folyamatos pénzügyi támogatással a felszínen tartsák. Márpedig ha nincs kenyér, akkor marad a cirkusz – ez az a nacionalista hullám, amely a posztkommunista Tito-örökösök hatalmát hivatott sok helyütt még mind a mai napig is garantálni.
A Német Szövetségi Köztársaság a kilencvenes évek elején a leginkább az újraegyesítéssel – pontosabban a volt NDK-s tartományok integrálásával – volt elfoglalva, de tény, hogy a többmilliós jugoszláviai vendégmunkástömeg véleményére is rezonálva nagyobb rokonszenvvel kísérte a szlovén és horvát elszakadási törekvéseket, mint a kvázi semleges Egyesült Államok vagy a látványosan keresztbefekvő brit és francia diplomácia, nem beszélve a hagyományosan szerbbarát Oroszországról.
Nem igényelt különösebb éleslátást a bonni kormány és személyesen Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter részéről 1991-ben annak feltételezése, hogy ha az Európai Közösség tagállamai elismerik Szlovéniát és Horvátországot független államként, az meggátolhatja Slobodan Milošević szerb elnököt és vezérkarát a két ország elleni katonai intervencióban. Genscher azért is szorgalmazta például az EK 1991. december 15–16-i külügyminiszteri találkozóján az elismerést, mert hosszú hónapok tárgyalgatásai után kiderült, hogy a különféle béketervek – mint például Lord Carrington EK-megbízotté – a szerb vezetés merev elutasítása miatt kudarcra vannak ítélve.
Neki és a mellette kiálló olasz és osztrák külügyminiszternek lett igaza; jól döntöttek, de ennek végképp semmi köze „Jugoszlávia szétesésének ösztönzéséhez”. Ha különben valaki nem tudná: a Horvát Köztársaság diplomáciai elismerésében az NSZK-t, Ausztriát és Olaszországot negyedikként a Magyar Köztársaság követte.
Üdvözlettel:
Szalay Zsolt
A Magyar Köztársaság nagykövete Horvátországban (1995–1999) és Bosznia-Hercegovinában (1996–1997)
Szalay Zsolt levelére azt tudom válaszolni,hogy a színfalak mögött történteket teljes részletességben sohasem ismerjük meg. De tény, hogy a The New York Times azt hangsúlyozza, hogy a többi ország csak Németország lépése után fogadta el Jugoszlávia szétesését és Szlovénia, valamint Horvátország függetlenségét. Vagyis a németek dönthettek volna másképp is. Én mindezt visszafogottan említettem, de a német bűntudattal terhelt Peter Handke e két ország függetlenségének elismerését történelmi bűnnek nevezte, és a cikk végeredményben róla szól.
Amúgy az EU annak idején kész lett volna az egész Jugoszláviát meghívni az unióba. Ha elnézzük a Nyugat-Balkán mai állapotát (Koszovó, Észak-Macedónia, Bosznia-Hercegovina hideg polgárháborúja, nyomorúsága, Szerbia kényszerű Moszkva-barátsága), akkor azt mondhatjuk, Jugoszlávia széthullása sok évtizedre robbanásveszélyessé tette közvetlen déli szomszédságunkat. Ettől függetlenül a dolgokat nem lehet visszacsinálni, Szlovénia és Horvátország békés fejlődésének örülnünk kell.
Üdvözlettel:
Hegyi Gyula
