Jön a Sarkozynek tulajdonított „neoszocializmus”?

Jellemzője a kialakult állapotoknak, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF), amely – kuncsaftok híján – nemrég még munkatársak légióit bocsátotta el, ez idő szerint huszonnégy órás üzemmenetben tevékenykedik, és nem elbocsát, hanem felvesz alkalmazottakat. Van kire pazarolni az erejét és a forrásait, valóságos sorban állás kezdődött az ajtaja előtt. Izland, Ukrajna, Belarusz, lehet, hogy hamarost Magyarország meg a baltiak is. Noha a bajba jutott országok száma tucatokban mérhető, az IMF-nek elnevezett „végső menedék” szolgálataival sokan azért lesznek kénytelenek élni, mert a normális hitelpiacokon pillanatnyilag pénzszűke van, azaz az egyébként minden spekulációs esélyt leső befektetők – szakmai zsargonnal – „pozíciókat zárnak”: nem vesznek se kötvényt, se részvényt, a kinnlevőségeiket készpénzre váltják, annak meg biztonságos „otthont” keresnek. És találnak is.

Természetesen az IMF szolgálatait – hosszú évek szünetjelei után, mivel a piac tele volt szabad pénzzel, az IMF segítségét senki nem kérte – ma az úgynevezett „kicsik” (zömmel a feltörekvő piacokról) veszik igénybe, miután nem rendelkeznek olyan „pénzügyi tűzerővel”, mint a nagyok. Egészen természetes, hogy vezető gazdasági hatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország – önerőből oldják meg vagy enyhítik legalábbis azt a problémát, amely a kicsik számára kezelhetetlen, ha nem is áthidalhatatlan.

Ülnek a pénzükön

Mutatis mutandis: a múlt század nagy gazdasági világválsága óta ilyen tényleg nem volt. A pénzvilág belső bizalomhiánya katasztrofális méreteket ölt. A bankok nem hiteleznek egymásnak, és nem hiteleznek kuncsaftjaiknak sem. Ülnek a pénzükön, és úgy fest, szinte bármilyen mértékben tőkésítik is fel őket közpénzekből, már-már eszelősen óvatosak. Ami, legalább részben, érthető is. Egyik bank se tudja a másikról, hogy hány olyan – elvileg garanciának számító – kötvény van a birtokában, amelyik részben vagy egészben behajthatatlan követelésekkel van „alátámasztva”. Azaz részben vagy egészben fizetésképtelen.

Ezt elmondván az embert óhatatlanul is düh szállja meg, mert ezek a kötvények jórészt az Egyesült Államok pénzintézeteitől származnak, amelyek úgynevezett „szintetikus termékek” (jó és rossz kinnlevőségeket egyformán tartalmazó, értékelhetetlen és még mindig feltáratlan összetételű papírok) formájában terítették szét e javakat szerte e világon.

Csipetnyi kétség nem lehet afelől, hogy ennél cinikusabb vállalkozás a pénzügyek szférájában még soha nem létezett; és azt illetően sem, hogy ebben a vállalkozásban kiválóan közreműködtek azok az általunk rettegett, mert a hitelképességünket sorozatosan lefelé soroló hitelminősítő intézetek, amelyek e „szintetikus terméke-ket” kitűnő osztályzatokkal látták el.

(Figyelem! Ha minket lefelé sorolnak, akkor az annyit jelent, hogy a magyar állampapír csak pluszprémiummal forgalmazható, ráadásul a csődbiztosítás ára is jelentősen nő. Mindez adósságnövelő tényező. Most képzeljék el, hogy X pénzintézet papírját, amelyről a Fitch vagy az S&P szinte semmit sem tud, felfelé sorolja, azaz könnyen forgalmazhatóvá, sőt vonzóvá teszi.)

De a düh „második fokozatba” kapcsol, amikor az ember kénytelen tudomásul venni, hogy ennek a válságnak az egyik nyertese az amerikai dollár. Annak az országnak a nemzeti valutája, ahonnan a válság ered. Miért is? Mert az eurónak, noha mögötte egy Amerikával összemérhető lélekszámú „egységes gazdasági térség” áll, viszonylag rövid történelmében nem sikerült a globális tartalék valuta rangjára emelkedni. A világ (kivált annak az ázsiai fele) még mindig dollárban takarékoskodik, és amikor olyan keletje van a készpénznek meg a biztos otthonnak, menedéknek, mint ma, e készpénzekből „dollárpozíciók” épülnek. Amúgy, ismerjük el, nem véletlenül: az amerikai államkötvény még mindig a leglikvidebb (a legkönnyebben beváltható) pénzügyi terméknek minősül. S noha haszon alig van rajta, de a teljes bizonytalanság közepette bizonyosságot, valóban menedéket ígér a pániktól rettegőknek.

Férjet cserélne

A dollár azonban nem az egyetlen valuta, amelyből „pozíciók” keletkeznek. Ilyen a készpénzhez menekülés átfogó viszonyai közepette a japán jen és a svájci frank is. Mindkettő iránt óriási keresletet indukált a válság – körülbelül akkorát, amekkora kínálatot a gyengébb (kis gazdaságokhoz kötethető) valutákból( ideértve a forintot is), valamint az euróövezeten kívüli pénzekből (például az angol fontból). A jen és a frank ugyan organikusan különbözik a dollártól, amennyiben az Egyesült Államok a világ legnagyobb adósa, viszont Japán és Svájc a világ legnagyobb hitelezője, de ez utóbbi tény magyarázattal szolgál a mozgásokra.

Az Európai Unió euróövezetén kívüli, általában frissen csatlakozott országokra, illetve ezek lakóira az a jellemző, hogy éveken át szívesen vettek fel hiteleket svájci frankban, merthogy az árfolyam (szinte mindenütt alaposan felülértékelt nemzeti valutákkal számolva) kedvező volt. A kamat még inkább. A svájci frank robbanásszerű megerősödése lassan katasztrófahelyzetet idéz elő ezekben az országokban. A hitelek (forintban számolt) törlesztőrészletei húsz-harminc százalékkal emelkednek, a fizetésképtelenség sokak esetében tapintható közelségbe került. Lengyelországban például megjelent egy olyan tréfás hirdetés, hogy „svájcifrank-hitellel rendelkező férjet szívesen lecserélek zlotyhitellel rendelkező szeretőre”. (Jó vicc, de Magyarországon hamis.

A forinthitel kamata akkora, hogy még a forint értékvesztése esetén is „kiegyensúlyozza” a svájci frank drágulását.)
Mindez – és ezt vagyok hangsúlyozandó – soha nem következett volna be, ha nincs a globális hitelválság, ha a bankok normálisan hiteleznek egymásnak és a vállalatoknak, ha nem válik normává az, hogy minden részvény- és kötvény-kinnlevőségemet (az utóbbi esetben leszámítva az amerikaiakat) készpénzre váltom, azt meg betét formájában elhelyezem ott, ahol a legnagyobb biztonságban érzem.

Vándorló bankók

Egyébiránt meg vagyok győződve arról, hogy mivel normális banki működés nélkül nincs normális gazdasági tevékenység – végtére is hitelek nélkül a vállalatok többségénél nincs üzemmenet, mert nincs forgótőke-ellátottság –, ez az állapot látható időn belül megszűnik. Az a két és fél ezermilliárd dollár, amit a bevezetőben említettem, a bankokban vásárolt állami tulajdonhányad (államosítás, igen) révén beindítja a pénz megszokott forgását. Jön a Sarkozynek tulajdonított „neoszocializmus”, ha másként nem megy.

(Folytatjuk.)