Jófiúk lázadása
Artur Masnak nem nagyon sikerült. A Katalán Autonómia miniszterelnöke rendkivüli választást írt ki, amelyben egy függetlenségi népszavazáshoz kért magának többséget. Nos, a függetlenségi többség ugyan simán összejött, ám Mas pártja, a kormányzó jobbközép CiU jelentős szavazatveszteséget szenvedett. Ráadásul a radikális ellenfél, az elszakadáspárti ERC (köztársasági baloldal) megduplázta korábbi mandátumait. NEMES GÁBOR tudósítása.
Ha már függetlenség, akkor inkább az eredeti függetlenségiekre szavazunk – magyarázták katalán ismerőseim, akik eddig a CiU-t pártolták. A végén persze nemcsak a katalán, hanem a „Madrid-barát” szélsőségek is megerősödtek, az értelmes párbeszéd tere pedig egyre zsugorodik. Jellemző, hogy pont azok a szocialisták szenvedtek súlyos vereséget, akik egy kompromisszum, Spanyolország föderatív átalakításának és a pénzek katalánok számára igazságosabb elosztásának kissé gyámoltalan szószólóivá váltak. Igaz, csak most, ebben a kampányban, mert korábban ők sem jeleskedtek a status quo megváltoztatásában.
Ugrás a sötétbe
Katalónia ezzel megkezdte a nagy ugrást a sötétbe – Mas meg elmélázhat azon, hogy a függetlenség jelszava alkalmas-e napi politikai gondok megoldására meg a kormányzásra. A korábban mérsékelt nacionalista, kereszténydemokrata politikus eredetileg nem volt függetlenségi víziókat kergető néptribun, soha sem írt könyveket a nemzet lelki gyökereiről, mint oly sok társa. Inkább pragmatikusnak számított, sőt eddig a „nagyspanyol” Néppárt külső támogatásával kormányzott. Szeptember 11-én viszont, a hatalmas függetlenségpárti tüntetés után – amelyen maga nem vett részt – az a váratlan ötlete támadt, hogy válságkezelésre és kínos megszorításokra kényszerülő kormányának egyetlen esélye lehet a túlélésre: ha a közhangulat élére áll és előremenekül.
Éljen tehát a függetlenség, erről két éven belül népszavazást fog kiírni – amelyet mellesleg a spanyol alkotmány nem tesz lehetővé. Ehhez – így Mas – az kell, hogy abszolút többséget, megfelelő felhatalmazást kapjon. A koncepció logikailag kissé sántított, mert a függetlenséget és erről a népszavazást több baloldali katalán formáció már régóta sürgette, ezek ebben a kérdésben újabb választás nélkül is támogatták volna. De hát a függetlenségi politika nem a logikáról, hanem a hasznosítható nemzeti érzelmekről és a palackba aligha visszagyömöszölhető jelszavakról szól.
A nacionalizmusok közötti vita mindig a süketek párbeszéde – a katalán függetlenségi törekvéseket a „nagyspanyol” nacionalizmus és a néppárti központi kormány politikája is szította. Madrid alighanem túlfeszítette a húrt, amikor fejőstehénnek használta a fejlett tartományt, ráadásul a néppárti kormányban időről időre fellángol a központosítás vágya. Emellett a sokszor érzéketlen, pökhendi retorika – mint amilyent a spanyol nyelv katalóniai pozícióját veszélyben lévőnek látó Wert kulturális miniszter engedett meg magának – mélyen sértette a nemzeti önérzetet.
Mára a katalánok tudatába mélyen beivódott egy bűvös szám: 16 milliárd euró. Ami a nemzeti jövedelem több mint nyolc százaléka. Szerintük ennyivel többet fizet be Katalónia évente a közös kasszába, mint amennyit kap belőle. (Ez arányaiban sokkal nagyobb, mint amit Németországban a gazdagabb tartományok a szegényebbekbe átpumpálnak. Nem katalán közgazdászok persze más mérlegekkel manipulálnak, ám eddig valahogy soha sem sikerült a számokban megállapodni.
(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)
