Isztambuli eksztázis – Allah, könnyek, Erdogan
Üzenet jött a telefonszolgáltatómtól, hogy az évfordulóra való tekintettel megajándékoznak ezerpercnyi híváslehetőséggel meg ötszáz ingyen SMS-sel és egy gigabájt adatforgalommal. Persze nem ez az egyetlen, ami Törökországban az új nemzeti ünnep közeledtére emlékeztette az embereket. A várost nemzeti zászlók lepték el, a boltok, közintézmények ablakaiba a tavaly nyári harcokban elesettek arcképét rakták ki, az utcákon a puccsot bemutató fotókiállítások tűntek fel, meg hétvégi programokat hirdető molinók.
A nagy összejövetelt az azóta Július 15-e mártírjaira átkeresztelt Boszporusz-hídra hirdették meg. Buszok, hajók szállították a helyszínre az érdeklődőket, gondoltak persze azokra is, akik nem akarnak a hídig menni, így Isztambul minden kerületében legalább egy helyen élőben közvetítették az eseményeket. A szombat most először volt munkaszüneti nap. A város európai oldalának szekuláris részén, ahol én is élek, nem volt sok érdeklődő. Alig tíz perc alatt áthajóztam az ázsiai oldalra, itt már teljesen más volt a világ, véget érni nem akaró embertömeg fogadott. A kis kikötőbe folyamatosan érkeztek a kormánypárt szimpatizánsaival zsúfolt hajók. Árultak ugyan Kemal Atatürk arcképével díszített lobogót is, de nem lehetett valami kelendő, mivel kézben egyet sem láttam, az erdoganos verzió annál népszerűbb volt.
A kikötőből most nem indultak menetrend szerinti buszok, helyette viszont ingyen vitték az embereket a hídra. A hatalmas tömegben fél órába telt, mire sikerült feljutnom egy zsúfolt járatra. Pár perc alatt elértük a hidat. A szervezők török zászlókat és az esemény logójával ellátott baseballsapkákat osztogattak. Innen meg hosszú gyaloglás kezdődött az autóforgalom elől lezárt felvezető úton, aztán kordonok következtek, a nők balra, a férfiak jobbra, motozás, táskaátvizsgálás után indult tovább a menet. Tőlem kicsit arrébb szakállas konzervatív fiúk csoportja hangosan Allahu Akbar-oztak, a mellettem sétáló, feltűnően lenge öltözetű lányok is csatlakoztak hozzájuk. Ez sem mindennapos látvány.
A tömegben konzervatív fekete kendőt viselő nők, mellettük tetovált fiatalok, egyszerű vidéki emberek és a jómódú, felső tízezerből származó polgárok. Mögöttem egy idős pár kurdul beszélt, kicsit arrébb iráni család lengette büszkén az erdoganos zászlót. Volt itt azeri, katari afgán, kirgiz és még sok más lobogó. Egyetlen külföldi politikus sem jött el, még Törökország legerősebb szövetségeseitől sem.
A szerző felvételei
A tömeg spontán skandálásba kezdett, hol Erdogant éltették, hol a puccsban életüket vesztett mártírokat. Újabb ellenőrzőpont, ezen túl már lépni is alig lehetett, jobboldalt hosszú sátor állt, tetejéhez hatalmas léggömböt erősítettek, hogy messziről látszódjon rajta a felirat: ez a férfiaknak kijelölt mecset. Mire kicsit beljebb értem, a hangszórókba bemondták, hogy végre Erdogan is megérkezett a feleségével és unokáival. A tömeg tapsolt, füttyögött. Egyszerre zengett az Allahu Akbar meg a Recep Tayyip Erdogan. Sokan tolakodni kezdtek, előbbre akartak jutni. Kezdésnek egy imám a Koránból citált, őt egy másik váltotta, aki majd félórán keresztül fohászkodott a mártírokért, Törökországért és azért, hogy ilyen puccs még egyszer ne fordulhasson elő.
Felolvasták a puccskísérletben elesettek neveit, hosszú a névsor, 250-en haltak meg. És jött Erdogan, a tömeg eksztázisban, fiatal lány mellettem könnyeivel küszködött. Korombeli srác bökött oldalba, és azt mondta, bármikor feláldozná az életét ezért az emberért. Majd lassan mindenki elcsendesedett, és a köztársasági elnök beszédére figyelt. Szólt a mártírokról, arról a lányról, akinek „Nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed, az ő prófétája!” voltak az utolsó szavai. Szónokolt az emberekről, akik elindultak az utcákra, miután a minaretekből felhangzott a müezzinek hívása. Azokról, akik fegyver nélkül szálltak szembe a modern fegyverekkel felszerelt katonasággal.
Már jóval éjfél után indultam haza. A program a hajnali imáig tartott ugyan, én azt már nem vártam meg. A közlekedés ingyenes, és egész éjjel jártak a hajók, hogy mindenki hazajusson. Átértem az európai oldalra, a híresen szekuláris Beşiktasba. Pár tucat ember a kikötőben felállított kivetítőn követte az eseményeket, a többség viszont, mint az év akármelyik szombat estéjén, most is a negyed valamelyik kocsmájában ült. A minaretekből még szólt a müezzin fohásza, de elnyomta a kocsmákból hangzó zene.
