Irány a tejbár!
A tejbárban nem lehet tejet kapni, de igen jól és olcsón lehet enni. Valaha 25 ezer bar mleczny volt Lengyelországban, ma már csak 140 van, de népszerűségük újra növekszik: gyorsan, jókat, megfizethető áron kínálnak – és főleg olyanokat, amelyhez a lengyel gyomor otthon már hozzászokott. Ha útközben vagyunk, rohanunk, beszaladhatunk bekapni egy levest, vagy egy desszertet, de akár reggelizni is betérhetünk, ha otthon semmink sem volt.
A hetvenes években, amikor itthon egyetemistaként egy nagy pohár kakaót ivott az ember, hozzá mondjuk egy búrkiflit evett a tejbárban, nagy meglepetés érhette, ha a hasonló nevű intézménybe tért be Lengyelországban. Ott mindig is étkezdét jelentett, akkoriban persze az országban megszokott szűkös lehetőségek keretein belül. Minden város tele volt ilyen bárral – ezt szánták azoknak, akiknek a munkahelyén nem volt étkezde. A kommunista rendszer kormányai állami dotációval segítettek, ami persze nem változtatott azon a tényen, hogy attól még húsból készült kaját itt sem lehetett kapni.
Emlékszem megdöbbenésünkre, amikor Varsó központjában egy ilyenbe betértünk: volt céklaleves, sós vízben főtt kása (gyakori reggeli annak idején, nekem pl. epefájdalmaim miatt javasolták, de soha nem vitt rá a lélek, hogy egyem, inkább semmit), főtt tészta tejföllel leöntve, persze túró és szalonna nélkül, de cukor sem volt rajta, no meg az elmaradhatatlan galaretka, azaz rezgős zselé pohárban, sárga, rózsaszín vagy éppen pirosas, persze gyümölcs nélkül: a lengyelek kedvelt desszertje.
Akkor még kicsi gyerekeim cukrot kértek a tejfölös tésztára, mondtuk, nincs, de nem zavartatták magukat, kértek az eladótól, lengyelül. Legalább ekkora meglepetés volt, hogy kaptak is (persze a magyar gyerekeket külön imádták), ami akkor bizony nagy szó volt: amikor apám látogatóba jött Budapestről, kértem, hozzon cukrot, mert nincs, azt kérdezte, milyen cukrot? Mondtam mindegy, lehet kristály, por– vagy kockacukor, csak cukor legyen. Így nagy dicsőség volt, hogy az amúgy nem túl kedves eladók azonnal hozták a „magyar-lengyel babáknak” a hiánycikket.
Természetesen akkor is voltak már éttermek, méghozzá nagyon jók, de azt azért nem mindenki engedhette meg magának, főleg nem napi rendszerességgel. S a tejbárok hagytak ugyan kívánni valót nemcsak választék, de tisztaság tekintetében is, mégis nagyon kedveltek voltak gyorsaságuk és olcsóságuk miatt. Aztán a kilencvenes években már jóval kevesebb akadt országszerte, helyüket pillanatok alatt átvették az amerikai gyorskajáldák – no meg pl. a Dania Hot Dog, amelynek ételei szenzációsak voltak -, de még mindig volt tejbár is, a nyugdíjasok, a diákok és az egyetemi professzorok nagy örömére.
A most 115 éves intézmény reneszánszát éli, s bár mindössze 140 maradt az országban, népszerűségük egyre nő. Sem a tisztaságot, sem a választékot nem lehet összehasonlítani az egykorival, patika is megirigyelheti, olyan a környezet, a választék pedig hatalmas. Átlagosan 3 zlotyért (kb. 200 Ft) már tisztességesen meg lehet reggelizni, egy kiadós, hagyományos lengyel ebéd sem kerül többe 500 forintnyi zlotynál. Gyorsan, jól és olcsón, ez a jelszó, és úgy tűnik beválik, a lengyelek egyre inkább ezt választják. Mert – mint mondják – szemben a gyorséttermekkel, ez még egészséges is.
