Hová tűnt Marika?

Mostanában egyre bizonytalanabb a képzelet és a valóság (talán csak képzelt) határa. Szürke hétköznapjainkban sem mindig könnyű elválasztani egymástól a fikciót és a realitást.

A művészetnek persze mindig is témája volt ez a bizonytalanság – idézzük csak fel az első modern regény, a Don Quijote alaphelyzetét: egy vidéki kurtanemes megszállottan falja a lovagregényeket, hatásukra idővel kóbor lovagnak képzeli magát, és ettől kezdve képzelgéseinek világában él tovább, egy letűnt kor nemes eszméi fűtik egy gyakorlatias és nemtelen korban. Don Quijote valóságnak véli a regények teremtett világát.

Orson Welles a művészet és a blöff határán toporgott hetven évvel ezelőtt, amikor azóta legendává lett hangjátékával, H. G. Wells Világok háborúja című, akkor már négy évtizedes sci-fijének rádiós feldolgozásával tömegpánikot gerjesztett New York és New Jersey környékén. A hallgatók ide-oda kapcsolgatván az adók közt, nem tudták eldönteni, hogy a „helyszíni tudósítások”, a „szemtanúk beszámolói” valóságosak-e, és úgy hitték, a marslakók inváziója megtörtént, az Egyesült Államok interplanetáris hadiövezetté vált. Ezt ma brutális médiahacknek (sőt, médiahekknek) neveznék. Az akkori – az alkotókat is megdöbbentő – hatáshoz hozzájárult a második világháborút megelőző feszült légkör, az 1938-as év bizonytalanságai és félelmei. Voltak, akik komolyan gondolták, hogy Hitler esetleg megtámadja Amerikát. És hozzájárult még valami: Orson Welles a CBS-nél dolgozott, és az országos frekvencián működő adónak volt bizonyos hitele: ha egyszer „azt mondja a rádió”, akkor az úgy van.

Ugyanebből indult ki az SVT, a svéd közszolgálati televízió, amikor bemutatta Az igazság Marikáról című alkotását. Minden bel- és külhoni díjat elnyertek vele, a legértékesebb elismerés az Emmy, a képernyővilág Oscarja.

De ki ez a Marika? (Nem magyar becenévről, hanem átlagos svéd keresztnévről van szó.) Bárki legyen is, eltűnt nyomtalanul. A képernyőre vitt thrillersorozat a nyomozásról szól – egy barátnője ered a nyomába, megtalálja Marikát, ha addig él is. A produkció – közszolgálati feladatokat is teljesítve – arra hívta fel a figyelmet, hogy Svédországban az elmúlt negyven évben húszezer ember tűnt el nyomtalanul – soha nem derült ki, hová lettek, csontjukat sem találták. (Érdekelnének az idevágó hazai adatok.)

A sorozat dokumentumfilm-szerű elemeket tartalmazott, és a valóság látszatát keltette: a nézők többsége úgy tudta, valóságos nyomozást követ kis híján élőben. A Marika-ügy hamarosan bővülni, terjeszkedni kezdett, előbb a képernyőn, majd messze azon túl. A thrillerhez hamarosan kerekasztal-beszélgetések sora csatlakozott – a résztvevők elemezték a nyomozás állását, értékelték az új adatokat. Rövidesen bekapcsolódott a közönség: weboldalak tucatjain, blogok ezreiben szóltak hozzá a rejtély megoldásához – maguk is részt vettek a Marika eltűnése körüli homály eloszlatásában.

A kreatív stáb lenyűgöző ötletességgel kapcsolta be a nyomozásba az általuk alkotott online játékokat, a titokzatos Ordo Serpents szövetséget, amelyhez a világhálón lehetett csatlakozni, és a Marikára vonatkozó újabb valóságtörmelékeket bogarászni elő a virtuális világ rejtett zugaiból. Egykori cserkész- és úttörőtáborok gyermekien izgalmas éjszakai riadóira emlékeztető titkok és rejtélymegoldó feladatok tucatjai színezték a nyomozást. Elhagyott vidéki víztorony kiürült tározómedencéjébe rejtett utasítások. A már-már elfeledett Morse-ábécével mobiltelefonon leadott üzenetek. Webkamerákkal rögzített elmosódott árnyak. Mátrixábrákba kódolt szélességi és hosszúsági fokok, amelyek meghatározták a következő nyom helyszínét. Kétes külvárosok hámló falaira sprayzett graffitik, amelyek továbbvitték a játékot. Mert hiszen játék volt – az utolsó felvonás valóságos tömeggyűlés: a Marika után nyomozó sokaság SMS-en összerántott, villámgyülekezet-formában szervezett spontán találkozója az SVT székháza előtt.

A produkció megmozgatta, aktív részvételre ösztönözte az eredendően passzív tévénézőket – ki az interneten eredt Marika után, ki az utcán kereste a fellelhető nyomokat Svédország-szerte. A nézők a közös játék egyenrangú alkotóivá léptek elő, hiszen az eseménysor ezernyi újabb történetet teremtett, további – a kezdeményezők által már átláthatatlan – mellékszálak sokaságával. Itt-ott például felbukkantak a valóban eltűnt emberek valódi nyomai is.
A Marika-akció műfajt teremtett, a participatory dramát fordítsuk úgy: részvételi drámát.

Igazi sikersztori. Ha országos játékról van szó. De azért érdemes még egyszer leszögezni: a történet teljes egészében fikció volt. És azt is: a közönség jelentős részét az mozgatta, hogy valóságnak hitte. Hiszen a svéd közszolgálati televízió hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Volt eddig. Az utólagos közvélemény-kutatások során a nézők egyharmada csalódásról beszélt. Átverésről. Hiszen Marika egyáltalán nem tűnt el. Marika nincs. Éppolyan képzelt személy, mint az összes többi tévéjáték összes többi hőse. Őt pedig beugratták.

A producer a díjözönben állva azt tekintette a legnagyobb eredménynek, hogy a pompás színészeknek és az új média teljes spektrumának segítségével sikerült szinte nyomtalanul eltörölni a határt a művészet és az élet, a fikció és a valóság között. Kritikusai szerint ez nem csupán badarság, hanem súlyos ártalom is. A következmény – mondják az ellenfelek – az, hogy a néző kételkedve néz bármely híradást: szórakoznak vele? Lehet, hogy Irakban nincs is háború, csak egy ócska repetitív szappanoperát adagol a hírtévé, netán a múltkorit adja felvételről? És megmosolyog minden dokumentumot – ki hamisította, és miért? És bevesz minden olyan hazugságot, amely arra vonatkozik, hogy a dokumentumokat hamisítják – szóval Auschwitz tényleg mese?
A svéd produkció kétségkívül nagyszerű volt. Kár, hogy csak játék. Milyen jó, hogy játék. Bár tudnám, hová tűnt Marika.