Hogyan idomítsuk a magyart?
Elmegy a nyakas, szabadságharcos magyar a boltba, szinte mindegy, hogy melyikbe. Jelen esetben a nagy kereskedelmi lánc hegyvidéki kis fióküzletébe, amelyet megszokott, s ahol többnyire a napi bevásárlásait intézi. Már csukott szemmel tudja, mi hol van, minek mi az ára (na jó, ez utóbbi időnként változik, és sohasem lefelé), de ennyi változatosság benne van a pakliban, még ha tudjuk is, hogy az infláció folyamatosan csökken.
De a paradicsomi helyzetnek most vége. A boltot szívós munkával átalakították, a modern dizájn jegyében, úgy, hogy semmi sem maradt a helyén. A vásárlás primitív, rutinszerű mechanizmusa egy csapásra olyan lett, mint egy bonyolult puzzle összerakása: melyik termék hol van, megfejelve egy kalandpark akrobatikus kihívásával, hogyan lehet megközelíteni őket. A zöldségek és a gyümölcsök három, egymástól hermetikusan elzárt polcon vannak, a tejtermékeknél hasonló a helyzet: a tejföl a bolt egyik végén, a joghurt a másik végén, közbeiktatván a látványpékséget, kivéve a fánkokat, amelyeket valamilyen okból a pénztárak mellé száműztek. A pénztáraknál a kalandtúra egy IQ-teszttel egészül ki. Az eddig jól bevált hagyományos pénztárak mellé ugyanis felszereltek két önkiszolgáló masinát is, ahol a merészebb vásárlók hosszas silabizálás után beüthetik a kosarukban lévő termékek kódját, s már fizethetnének is. De a magyar ember nehezen tanul, többnyire leblokkol, és segélykérően néz valamelyik bolti alkalmazottra. Aki (dicséretére mondva) meg is érkezik, és elvégzi helyette a szükséges műveleteket. Az egész háromszor annyi ideig tart, mint ha normál pénztárt vettünk volna igénybe, ezért a vásárlók többsége a hagyományos kasszához siet. Jobban mondva sietne, de mivel ebből csak egy van, a kígyózó sor a bolt végéig ér.
DE amiért számítógépet ragadtam, az újfajta tapasztalat: még sincs zúgolódás, még egy hangos szitokszó sem. A genetikailag (állítólag) rebellis magyar fegyelmezetten kering, türelmesen bolyong a polcok között, elviseli, hogy a tyúkszemére tolják a kocsit, áll a pénztár előtt hosszú percekig, pakol a szatyrába úgy, hogy a következő vásárló a nyakába liheg. Sőt, ha egy sorstárs (például e sorok írója) szólni mer, még le is tolja, mondván, akadályozza a gyors (?) kiszolgálást. Az átlag magyar tehát – legalábbis mint vásárló – az idomítás csodája. Inkább alkalmazkodik, bármi is történjen a sarki közértben, csak ne kelljen máshová mennie. Mert ahhoz már autó kell, tömegközlekedés, távolabbra esetleg útlevél, nyelvtudás. Az már idegen világ, nem a miénk.
Bonifert Mária
E-mail
