Hivatalsegédek a hivatal élén
„Papi! Ha ilyen csúnya az EU, akkor miért léptünk be?” – kérdezte az újságosbódé előtt egy tíz év körüli kislány, miközben ujjával Catherine Ashton és Herman van Rompuy „az új EU arcai” feliratú fényképére mutatott. A papa okos válaszából megtudta a gyerek, hogy a politika nem szépségverseny, és a politikusok legfontosabb erénye nem a küllem. De milyen erényekkel rendelkeznek is ők ketten? Persze. Az egyik azzal, hogy nő, nagy országból jött, és baloldali. A másik, hogy férfi, kis országból származik, és konzervatív. Közös erényük pedig az ismeretlenség, a tapasztalatlanság. KASZA LÁSZLÓ írása.
Huszonhét ország vezető politikusai hónapokon át vitatkoztak azon, ki legyen a közösség két legfontosabb reprezentánsa: az új tisztségeket betöltő első elnöke és külpolitikájának irányítója. Őket találták. Vajúdtak a hegyek...
A felelősök persze úgy tesznek, mint ha minden a maga rendje szerint történt volna. Angela Merkel nem szégyellte megismételni az ilyenkor szokásos közhelyet: „Mindenkinek meg kell adni a sanszot.” Nicholas Sarkozy pedig hozzátette a másikat: „Az emberek felnőnek hivatalukhoz.” Úgy tesznek, mint ha nem tudnák, hogy félmilliárd európai képviseletét nem lehet olyan tanulókra bízni, akik nem rendelkeznek azokkal az adottságokkal, amelyeket megkövetel a hivatal. Ashton és Van Rompuy ilyenek.
Catherine Asthon, akit csak „angol bárónőnek” nevez a sajtó, egyszerű családból származó, munkáspárti funkcionárius. Angliában szokás, hogy a nép egyszerű gyermekeinek szakmájukban végzett jó teljesítményükért nemesi rangot adományoz a királynő. (A Manchester United rágógumit majszoló, a kispadon üvöltve káromkodó, sikeres edzője, Ferguson is így lett „sir”.) Ashtont a hertfordshire-i grófság egészségügyi hivatalának kitűnő vezetéséért ajánlotta felsőházi tagságra Tony Blair 1999-ben, miután a hölgy példásan megszervezte a grófság diákjainak himlő elleni oltását.
Pályafutása során soha nem töltött be olyan hivatalt, amelyre választással legitimálták volna. Mindig kinevezték. Így küldte átmenetileg Brüszszelbe az EU kereskedelmi biztosának Gordon Brown, amíg nem talál a hazarendelt Peter Mandelson helyébe hasonló súlyú utódot. Egy évig töltötte be ezt a posztot. Idejét – mint mondta – főleg a megfelelő lakás keresése vette igénybe, és hivatala megismerése. Európai és diplomáciai tapasztalata nincs. A szervezési és adminisztrációs munkában járatlan. Ezzel a háttérrel kell felépítenie egy új intézményt, az EU külpolitikai központját és több mint százötven országban annak külképviseleti hálózatát.
Az új központ egyesíti az eddigi külügyi biztos – Benita Ferrero-Waldner –, valamint a kül- és biztonságpolitikai képviselő – Javier Solana – hivatalát és feladatait. A kettő összevonásával háromezer brüsszeli diplomatát, hivatalnokot örököl meg, akikhez még legalább ennyien csatlakoznak majd a huszonhét tagállam delegáltjaiként. Feladata az EU külügyi kapcsolatainak koordinálása, a tagállamok külügyminiszteri konferenciájának megszervezése és vezetése. Ő lesz a brüsszeli bizottság alelnöke, tehát beleszólhat a közösség operatív munkájába is. Hatáskörét, munkatársainak tömegét, befolyási lehetőségeit tekintve, jelentősége vetekszik a bizottság elnökéével. Ő maga legfőbb erősségének azt tartja, hogy nem becsüli túl személyét. (Problémája lesz, hogy ezt mások sem teszik.)
A munkáspárt európai parlamenti képviselője, Andrew Duff szerint Ashton „megnyugtatóan unalmas”. Ez kicsit kevés ahhoz, hogy méltó tárgyalópartnere legyen a washingtoni, moszkvai, pekingi vezetőknek. De azok, akik fél évszázada figyelemmel kísérik az európai közösség és Nagy-Britannia viszonyát, elsősorban nem Ashton ismeretlenségében, külpolitikai és adminisztratív tapasztalatlanságában látják kinevezésének fő problémáját. Sokkal inkább aggasztja őket az, hogy az EU első külpolitikai képviselője olyan politikai miliőből jön, amely kezdettől fogva kerékkötője volt az európai integrációnak, ellensége a közös külpolitikának.
Bármennyire jelentéktelen is Ashton, magával viszi Brüsszelbe azt a brit mentalitást, amelynek következtében Nagy-Britannia távolságot tart az EU-tól, hiszen nem csatlakozott a schengeni egyezményhez, és nem akarja bevezetni az eurót. Margaret Thatcher (Helmut Schmidt szerint: „az a rikoltozó cápa”) EU-ellenes mentalitása ez, amely legalább tíz évvel vetette vissza az európai integráció folyamatát.
A francia Le Monde szerint Ashton megválasztása mellett két érv szól: anyanyelvi szinten beszél angolul, és nő. Mindkettő rajta kívülálló érdem, de fontos. Angolul valóban hasznos tudni Brüsszelben (más nyelvet a hazájában elterjedt szokás szerint Ashton nem beszél). És két héttel ezelőtt az Európai Parlament valamennyi pártja hadat üzent a csúcstalálkozó résztvevőinek: ha nem szüntetik meg a nők diszkriminálását az EU felső intézményeiben, nem szavazzák meg a bizottság összetételét.
