Hanghiba

A hetvenes évek elején nagy élmény volt a Városliget környékén lakni. Az akkori hatalmasságok ugyan kevésbé voltak kreatívak a maiaknál, és nem tervezték a város legnagyobb parkját a maga száz-kétszáz éves fáival, a rajtuk fészkelő és éppen kikelt madárfiókákkal együtt letarolni építkezés céljából, ám a Ligetet szegélyező felvonulási teret aktívan használták. Május 1. vagy április 4. kiemelt ünnepek voltak. Mielőtt a pórnép kötelezően felvonult, iskolások ezrei színes melegítőkben, alakzatokban, különféle formációkban, karikával és anélkül káprázatos produkciót mutattak be a dísztribünön integető elvtársaknak. Bizonyos években katonai parádét is rendeztek. Mindezekre már hetekkel előbb készülni kellett, gyakorolni, próbálni, akár egy színházi bemutatóra. Hemzsegtek a környéken az edző elvtársak, a rendőr elvtársak, a katona elvtársak és más civil elvtársak. Ilyenkor a Dózsa György útra merőleges keresztutcákban azok a boldog átlagelvtársak és elvtársnők, akik telefonnal rendelkeztek – nagy dolog volt ez a hetvenes években – pár napra, hétre újra átélhették múltjukat, a telefon nélküli létüket. Mert ahogy megkezdődött a próba a felvonulási téren, mintegy varázsütésre elnémult a telefonjuk. Sem őket nem lehetett hívni, sem ők nem tudtak telefonálni. Eltelt az ünnepnap, és kisvártatva a telefonkagyló felemelésekor ismét megszólalt a jól ismert búgó hang.

A Tanítanék Mozgalom szombati demonstrációját a nap 24 órájában „híreket” sugárzó magyar CNN, a milliárdokból működtetett kormánytévé – feltehetőleg anyagi források híján – nem közvetítette, viszont megtette ezt helyette az ATV. A kisebbik pedagógus-szakszervezet elnöke elmondta beszédét, amit a szokásos esővel dacoló – ám a korábbi tüntetésekhez képest egyre inkább fogyatkozó létszámú – közönség aktívan figyelt. A hangot átvette a Klubrádió is, és aki nem tudott jelen lenni, legalább a tévében, rádióban követhette az eseményeket. Porondra lépett a nagyobbik szakszervezet elnök asszonya – aki évek óta előszeretettel tárgyal azzal a kormánnyal, amelyik eddig még egyetlenegy, neki és tagságának tett ígéretét sem tartotta be –, ám ahogy elkezdte a beszédét, hirtelen megszakadt a közvetítés hangja. A rádióban, amelyiknek „munkaeszköze” a hang, meghívott vendégekkel beszélgettek a „technikai hiba” alatt, a tévé pedig tovább sugározta a képet, így hosszú perceken át ritka némafilmes produkciót láthattunk a 21. században egy közép-európai fővárosból. A sors kegyének köszönhetően épp, mire az elnök asszony végzett a mondanivalójával, visszajött a hang. Megkönnyebbült mindenki: rádióhallgató, tévénéző, médiamunkások. Ezután a szónokok bizonyítványt osztottak az oktatásügy felelőseinek, akik sajnálatos módon, a tanári értékelés szerint mind megbuktak. Már csak egy nebuló volt hátra, épp az ő jegyeit sorolták volna, ám csak annyit hallottunk: Viktor... – és nem fogják elhinni, a hang megint elment. Semmi kétségünk afelől, hogy a hangtechnikusok lázasan dolgoztak a probléma megoldásán, de végül nem sikerült megtudnunk sem Viktor diák vezetéknevét – kiről lehetett szó? –, sem az osztályzatait. Az eső szakadt tovább, mintha dézsából öntötték volna. De újra csoda történt! Mikor már feladtunk volna minden reményt, váratlanul megint hallható lett, ami a színpadon zajlott. Persze éppen Viktor növendék értékelésének befejezése után. Ami még hátravolt a programból, azt mind kristálytisztán lehetett hallani a rádióban és látni-hallani az említett tévéadón.

Azóta csak egy kérdés miatt gyötör a kétely: vajon 2016-ot írunk, vagy 1972-t?