Halló, Jupiter! Szociális konfliktus robbanhat ki Franciaországban
Kezdetben a kormány igen magabiztos volt az állami vasúttársaság, az SNCF reformját illetően. Talán túl magabiztos is, hiszen az eddigi reformok keresztülvitelének sikerén felbuzdulva agresszíven fogott hozzá a dologhoz. A mondanivaló nem volt túl bonyolult: az SNCF hatalmas adósságot halmozott fel, a helyzet több mint súlyos, és mindezért az első számú felelős a mintegy 150 ezer dolgozó meglehetősen előnyös munkahelyi státusa. A megoldás: ennek a privilegizált helyzetnek a megszüntetése (az új belépők számára), az SNCF átalakítása, a vasúti közlekedés piacának megnyitása a verseny és a magántőke előtt.
Hogyan lett végül is ebből az országot több alkalommal is napokra megbénító sztrájkmozgalom? Mindenekelőtt:
a kormány igencsak lebecsülte nemcsak a vasutasok szervezettségét, eltökéltségét, hanem a szakmai büszkeségét is. Ők ugyanis nehezen viselik, hogy valamiféle privilegizált ingyenélőként állítsák be őket.
Nem véletlen, hogy a propagandának sikerült elérnie, hogy a „reformista” CFDT, az ország második legnagyobb szakszervezeti konföderációja is támogassa, sőt szervezze a sztrájkot. Az pedig sikeresnek mondható: a sztrájk napjain a távolsági vonatok ötöde közlekedett, a regionális vonalakon (ez főleg Párizs és elővárosai viszonyában létszükséglet) pedig még kevesebb.
Ez a sztrájk nem sima munkabeszüntetés. A formája is különleges, noha nem is ez az igazán fontos, bár mint technika, hatékony: minden öt napból két nap munkabeszüntetés. Ez lehetőséget ad a szakszervezeteknek a hosszú kitartásra (ne feledjük, hogy a sztrájk alatt nincs bér, a sztrájkkassza pedig véges), és egy huzamos ideig tartó konfrontációban talán nem idegeníti el a sztrájkolóktól a közvéleményt. Az igazi kérdés azonban az, hogy milyen jövőt képzelnek el a közszolgáltatásoknak. Nem véletlen, hogy az SNCF-sztrájk szimbolikus jelentőséget kapott Franciaországban: ha itt is gond nélkül megvalósul Emmanuel Macron politikája, akkor aligha marad valami a francia jóléti államból.
Egy idő után az is bebizonyosodott, hogy a kormány érvrendszere szinte a fake news kategóriájába tartozik. Az SNCF valóban tetemes (54,5 milliárd euróra tehető) adósságáról a lehető legkevésbé a dolgozók tehetnek, hanem leginkább az alulfinanszírozottság, amelynek a felelőse a tulajdonos, azaz az állam. Főleg a TGV-vonalak erőltett építése volt iszonyatosan drága, hiszen egy kilométer 15 millió euróba kerül. Magának az SNCF-nek az éves működése pedig nyereséges: ez 679 millió euró volt tavaly, vagyis megháromszorozódott 2016-hoz képest. Tehát az az állítás, hogy a társaság helyzete „riasztó és súlyos” lenne – nagyon finoman fogalmazva is –, az igazság szövetének nem teljes kibontása. És a franciák is így gondolják ezt: többségük elégedett az SNCF működésével, és ez az arány jóval felülmúlja az európai átlagot.
A kormány legfontosabb érve, hogy a reform nem érinti a ma is dolgozó vasutasok státusát, csak az új belépők számára szünteti meg a különleges státust. Ez is mérsékelten igaz: ha megnyitják „a vasútpiacot” a magántőke előtt (ez a reform legfontosabb, bevallott célja), akkor nyilvánvaló, hogy azoknak a vasutasoknak, akik átkerülnek egy-egy magánvállalathoz, nem lesz állami státusuk. Kissé nagyvonalúan fogalmazott a kormány, amikor „privilegizáltakról” beszélt: kétségkívül sok előnnyel jár az SNCF-nél dolgozni, de az adatok szerint míg egy vasutasnak 132 szabadnapja van egy évben, addig a magánszférában dolgozóknak mindössze egy nappal kevesebb. Utóbbiak azonban fő szabály szerint sohasem dolgoznak hétvégén, éjszaka, ünnepnapokon. Az SNCF-ben az átlagfizetés pedig alig 100 euróval múlja felül az országos átlagot.
Elég rosszul sültek el a kormányzati politikusoknak azon érvei, amelyek nemzetközi példákkal próbáltak érvelni amellett, hogy a vasutat megnyissák a piaci verseny előtt. A brit vasút-privatizáció igazi katasztrófának bizonyult (erről Ken Loach forgatott híres filmet Vasutasok címmel), ma pedig száz kilométer vasúti utazás drágább a szintén piacosított német vasutakon, mint Franciaországban.
Mindenki tudja, hogy a sztrájk (és a reform) sorsa nem annyira a szociális fronton, mit inkább a közvéleményben dől el.
A macroni liberális reformokat támogató sajtó finoman szólva is jó szócsöve a kormánypropagandának. A CGT főtitkára „az ember, aki foglyul ejtette Franciaországot”, a sztrájk első napja „fekete kedd” volt, „rémálom milliónyi ember számára, akik pedig adójukból fenntartják a vasutat”, a konfliktusban „a franciák” állnak szemben „egy kisebbséggel”. Anekdotikus esetek is előfordultak: bejárta az internetet, hogy televíziós újságírók a Twitteren kerestek „reményvesztett interjúalanyokat, akik a sztrájk miatt nem tudtak dolgozni menni” (jó hír, hogy találtak). Egy, egyébként nem is kormánypárti, hanem jobboldali politikust pedig, aki éppen az SNCF-dolgozók ingyen vasúti utazását bírálta, egy betelefonáló emlékeztette, hogy a parlamenti képviselők is ingyen utaznak. A képviselő nem jött zavarba: kijelentette, hogy „nem hajlandó bedőlni ilyen demagógiának”.
Macron mindeközben egyre népszerűbb a jobboldal és egyre népszerűtlenebb a baloldal körében.
A szociológia nyelvére lefordítva: Franciaországban, ahol még mindig létezik valamiféle „osztályszavazat”, a népi rétegek körében az elnök politikájával elégedettek aránya 27 százalékos, míg a felsőbb osztályok tagjai között 69 százalékos. Ma már aligha lehet kérdéses, mi Macron valós küldetése. „France is back”, jelentette ki az elnök egy alkalmommal, azaz: Franciaország nagy erőkkel beszállt az európai (és globális) liberalizálási versenybe, a „bérháborúba” és a jóléti állam strukúrái lebontásának küzdelmébe. A téteket illetően az európai sajtó sem nagyon kertel, általában megállapítják, hogy Franciaország maradt egyedül talpon mint a kiterjedt és jól működő közszolgáltatások mintaországa, és ezek garantált státusú munkahelyeket is nyújtanak. Ennek értelmében a Macron-politika legfontosabb tétje „az európai munkaerőpiac jövőbéli szerkezete”.
Ha már a jövőről beszélünk, szólnunk kell arról is, hogy a felsőoktatási reform ellen egyetemista mozgalmak alakultak tüntetésekkel, egyetemfoglalásokkal. A helyzet nem nyugodt: egyre többször előfordul, hogy a blokád alá vett fakultásokat szélsőjobboldali csoportok támadják meg (ez történt Párizsban és a Montpellier-ben), míg magát a központi Sorbonne-t a napokban a rohamrendőrség foglalta el, és az számolta fel a blokádot. S bár sokaknak minderről 1968 jut eszébe (amely nemcsak „diáklázadás” volt, hanem a francia történelem legnagyobb sztrájkja is, mintegy tízmillió sztrájkolóval), azonban az igazi párhuzamot talán inkább az 1995-ös események jelentik, amikor egy kiterjedt sztrájkmozgalom meghátrálásra kényszerítette a reformokat bevezetni kívánó kormányt.
