Gdanski vezeklés

Huszonnégy órával a nevezetes nap előtt az Adam Michnik szerkesztette Gazeta Wyborcza (GW), Lengyelország vezető napilapja hosszú történelmi-politikai esszét közölt magától Vlagyimir Putyintól. Oroszország első embere pályafutása során addig mindössze egy cikket írt külföldi lapba – három évvel ezelőtt a londoni Financial Timest tüntette ki. De az az írás nem alkalomhoz kötődött, inkább merengés volt az Európai Unió és Oroszország közös jövőjéről. A GW-ben közölt esszét viszont a tengermelléki látogatás elé időzítette, és nem kevés „ideget” borzolt fel vele.

Kiinduló tézisét, hogy tudniillik Oroszország (ő használta ezt a kifejezést a Szovjetunió helyett) és Lengyelország szövetségesként harcolták végig a fasizmus elleni igazságos háborút, a lengyelek többsége fél szívvel fogadja csak el, ha egyáltalán. Semmi kétség felőle, hogy oroszok és lengyelek 1941 nyarától ugyanazon az oldalon álltak, de afelől se, hogy a háború kirobbanása után szinte két teljes éven át Sztálin Hitler szövetségesének számított, a nácik és a bolsevikok felosztották egymás között Lengyelországot, s amit a szovjet diktátor fegyverrel megszerzett, azt szinte nyomban be is kebelezte (Nyugat-Ukrajnáról és Nyugat-Fehéroroszországról van szó). Az is élénken él a lengyelek emlékezetében, hogy Molotov szovjet külügyminiszter a Lengyel Köztársaságot a versailles-i béke „torzszülöttjének” nevezte, a hivatalos szovjet térképeken 1940-ben pedig már nem is szerepelt a Lengyelország név (helyette a szellemes „német állami érdekkörbe tartozó terület” kifejezés jelent meg azonosító fogalomként).

Tény azonban, hogy Putyin a „lengyelekhez írott levélben” – az esszét ekképp emlegetik az interneten – elszámolt a Lengyelország negyedik felosztását előtételező szovjet–német paktummal. Kereken kimondta, hogy az minden kétségen felül és jó alappal elítélendő. (westerplatte-i beszédében egy „erkölcsileg elfogadhatatlan”, „politikailag értelmetlen” alkuról beszélt.) De hát ez nem volt igazán nagy gesztus, mivel az utolsó szovjet parlament már húsz évvel korábban elfogadott egy elítélő nyilatkozatot.

Sokkal látványosabbra sikerült a szovjet bűn kollektív bűnné való stilizálása, amely nem nélkülözött elgondolkodtató, bár újdonságszámba sem menő elemeket. Putyin szabadulni akart attól a feszengéstől, amely egy oroszt Lengyelországban mindig elfog. Épp ezért visszament az első világháborút lezáró versailles-i „rablóbékéhez” (Lenin), mondván, az időzített bombák tucatját hagyta maga után, nem utolsósorban a németek megalázásával. Aztán gyorsan kitért arra, hogy nem Hitler és Sztálin duettje kezdte átrajzolni az európai határokat; megtörtént az már Ausztria Németország általi bekebelezésével, aztán a csehszlovák állam szétverésével, melyben sajnálatos módon nemcsak Németország, hanem Magyar- és Lengyelország is részt vett. (Ami a lengyel szerepet illeti: ők Cieszyn kettévágott városának cseh felét és az egész, az Olza folyón túli sziléziai területet kebelezték be.)

Putyin természetesen nem mulasztotta el a Münchenben Hitlerrel szerződő Anglia és Franciaország felelősségét sem fölvetni, mondván: az az alku nemcsak a csehszlovák állam, hanem a nácikkal szemben kötendő antifasiszta paktum végét is jelentette. Már amennyiben a müncheni megegyezésből kihagyták a Szovjetuniót, holott annak 1935 óta védelmi szerződése volt Csehszlovákiával. (E kötelezettségének azonban csak akkor tudott volna Sztálin eleget tenni, ha – nem lévén akkor már közös szovjet–csehszlovák határ – Lengyelország vagy Románia átengedi a területén a szovjet csapatokat, ám ezek ketten hallani sem akartak erről.)

Általában véve Putyin mondandója az volt, hogy dacára Lengyelország kettédarabolásának, az előzményekre nézve senki sem mondható vétlennek vagy bűntelennek. Igaz: a nyugati hatalmak Hitler támadó kedvét a Szovjetunió, a „bolsevik rém” felé akarták terelni, s a lengyelek, románok, magyarok egyek voltak abban, hogy atavisztikusan gyűlölték a szovjet kommunizmust. Hozzá képest mindent kisebbik rosszként könyveltek el, az ismert végeredménnyel.

De az említett esszében az orosz miniszterelnök rossz utat választott, amikor Lengyelországról szólva „szimmetriákat” talált a „saját” (mármint szovjet) és a „mások” által elkövetett bűnök között. „Nem egészen úgy volt az, Putyin úr...” – írta módfelett finomra hangolt kommentárjában Adam Michnik. Lehet ugyan, hogy a britek és a franciák erkölcstelen, haszonleső, sőt aljas módon járultak hozzá Csehszlovákia likvidálásához, de a müncheni megállapodás, amelyet Hitlerrel kötöttek, mégsem azonos a Molotov-Ribbentrop (szovjet–náci) paktummal, hiszen sem a brit, sem a francia hadsereg nem vonult be Csehszlovákiába, s osztotta föl egymás között az országot. Lehet ugyan – folytatta Michnik –, hogy Lengyelország 1938-ban kivette részét a hullarablásból, azaz Csehszlovákia megcsonkításából, de a lengyelek által megszállt, egyébként igen kicsi cseh területről senkit sem hurcoltak el, deportáltak vagy öltek meg. Aztán pedig – írta ugyancsak a főszerkesztő –, bármennyire igaz is, hogy a lengyelek a mai napig nem számoltak el a Szovjetunió elleni 1920-as, sikeres hadjárat több ezer szovjet hadifoglyának sorsával, ám az bizonyosra vehető, hogy Katynnal ellentétben – ahol Sztálin NKVD-je vagy 15 ezer fogoly lengyel tisztet végeztetett ki – azoknak a hadifoglyoknak az egyikét sem ölték meg tarkólövéssel.

A Putyin-okfejtésnek voltaképp az volt a veleje, hogy nincs mit egymás szemére vetnünk, végtére akadt olyan idő is, amikor – a XVII. század elején! – lengyelek szállták meg Moszkvát. Aztán volt olyan is, az 1920-as hadjárat következményeként, amikor az épphogy megszületett Lengyel Köztársaság óriási, legalább hatmillió ukrán és fehérorosz ember lakta területet hasított ki a megszületőben levő Szovjetunióból, s rabolta el az ukránoktól Lvovot, a litvánoktól Vilniust. Ehhez képest – mondotta volna Putyin, ha olyan agresszív akart volna lenni, mint mondjuk a lengyel államfő, de valószínűleg ezt gondolta – a „megszűnt lengyel állam” keleti felének a Szovjetunióba való betagosítása voltaképp csak az ukránok és a fehéroroszok eredeti hazájának a visszaszerzése volt, igaz, Hitler beleegyezésével és támogatásával, és legalább ugyanennyi lengyel ember szovjet állampolgárrá nyilvánításával. (Mondhatnánk mi erre: amikor Észak-Erdély 1940-ben visszakerült Magyarországhoz, mi is milliós nagyságrendben csatoltunk magunkhoz románokat.)

Ahhoz képest azonban, hogy Putyin szeptember elsejei lengyelországi „vendégszereplése” előtt a (fél)hivatalos orosz sajtó a két világháború közti Lengyelország vezetőinek vakságát és szűkkeblűségét, a nácikhoz való vonzódását emlegette kampányszerűen (bár nem száz százalékig indokolatlanul) a háború kirobbanása kapcsán, az orosz miniszterelnök egyáltalán nem fukarkodott a náciknak ellenálló lengyelek hősiességének dicséretével. Jogos volt Michnik savanyú megjegyzése: szeretné, ha a Putyin-esszét „minden nagyorosz soviniszta” elolvasná. Ám kiderült: nincs olyan, bármennyire is félszeg vezeklés, amelyik a Kaczynskiak tartós oroszutálatra berendezkedett politikai táborát meghatná. (Folytatjuk)