Gábriel a Délvidéken
Az október végére kiírt nemzeti tanácsi választások kampányának már zakatolnia kellene, azonban szereplők hiányában ebből nem sok látszik. A Vajdasági Magyar Szövetség szinte ellenfél nélkül maradt. A sajátságos szerbiai kisebbségi autonómia csúcsszervének, a nemzeti tanácsnak a megválasztásakor a VMSZ már négy éve is négyötödös többséget szerzett. Akkor a többi magyar párt bojkottálta a szavazást, és most is sorra mondja le a részvételt.
Közülük talán a legeredetibb indoklást a Jobbik vajdasági partnerszervezete, a Magyar Remény Mozgalma szolgáltatta: az MRM online megnyilvánulása, a Kuruc.info-ra emlékeztető DélHír portál tudatta a közvéleménnyel, hogy felfüggeszti politikai tevékenységét. A pártot ugyanis „súlyosan érinti a délvidéki magyar ifjúság napról napra észlelhető rohamos méretű kivándorlása. A mozgalom tagságának mintegy 70-80 százaléka közvetlenül érintett a folyamatban.” A szervezet vezetősége azonban siet megnyugtatni a közvéleményt: „Az MRM-re nehéz feladat vár, hogy kísérletet tegyen felfrissíteni a sorait és pótolja a kényszerből külföldre távozó tagokat és aktivistákat.”
Tekintet nélkül arra, hogy a magát radikális nemzeti pártnak tartó MRM valószínűleg az esélytelenek nyugalmával marad távol, a kivándorlás valóban égető gond, nem csak a vajdasági magyarok szempontjából. Legfontosabb oka bizonyára a reménytelen gazdasági helyzet: a fiatalok zöme munkanélküli, a többiek pedig általában minimális fizetésért dolgoznak, nagyrészt az iskolai végzettségüknél alacsonyabb rangú munkahelyeken.
A másik kiváltó ok a kettős állampolgárság könnyű elérhetősége és az EU államaiban való munkavállalás lehetősége. A magyar állampolgárság könnyített megszerzése jót tett a más nemzetiségű szerbiai fiataloknak is. Újvidéken a fiatalok körében tapasztalati tény, hogy az oda nemrégen betelepült boszniai szerbek közül sokan dicsekednek magyar állampolgárságukkal. Bizonyítható magyar gyökereik valószínűleg Bosznia-Hercegovina annektálásából származnak, magyarnyelv-tudásuk viszont hatalmas meglepetés lenne.
A VMSZ tehát szinte egyedül maradt a politikai porondon, a Magyar Összefogás listája immár népfrontos jelleget ölt, s talán még azt is megéljük, hogy önnön maguk állítanak több jelöltet egy-egy helyre, csak hogy meglegyen az ellenzék látszata. A korlátlan hatalommal eddig is tudtak élni, a jövő pedig még zökkenőmentesebb működést ígér.
A szerb állam az EU-hoz való közeledés érdekében szánta rá magát a kulturális autonómia megadására kisebbségei (magyar, albán, bosnyák, horvát, szlovák, román...) számára. Az idei választások már a második megmérettetésük a kisebbségi jelölteknek, és ennek az egyik feltétele az elegendő számú szavazó regisztrálása. Ez a magyarok esetében (is) megtörtént négy évvel ezelőtt: ez a több százezres lajstrom a vajdasági Kubatov-lista, amely fölött természetesen a VMSZ rendelkezik. Mint ahogy a Budapestről (innen a legtöbb), illetve a Belgrádból/Újvidékről érkező anyagiak felett is...
A kis ellenzéki pártok (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, MRM stb.) a pénztelenség mellett a VMSZ teljhatalmát említik a média mellett a hatalom bebetonozásának alapjaként. A múltkori parlamenti választási kampány során a VMSZ-elnök Pásztor István képe majdnem mindennap megjelent az egyetlen napilap, a Magyar Szó címoldalán. Néha több példányban is. Az ellenzékiek csak nagy ritkán kapnak felületet a közsajtónak nevezett, valójában pártmédiában (Magyar Szó, Pannon RTV vagy a Hét Nap című hetilap – mindegyikük alapítója a Magyar Nemzeti Tanács). A másként gondolkodók pedig sohasem.
Az amúgy sem túl kritikus hangvételű vajdasági magyar médiumok mozgástere azáltal is leszűkült, hogy a VMSZ tagja lett a belgrádi kormánynak (néhány államtitkáruk van, akiknek tevékenységét diszkrét homály fedi). Tehát már a szerb kormányt sem lehet bírálni, pedig azelőtt ez gyakran megtörtént. Nagy nyugalommal tehették: a szerb hatalom erről nem nagyon vett tudomást.
Az említett médiumok élén már évek óta a Pásztor-féle vezetés mellett elkötelezett igazgatók, főszerkesztők vannak, akik választási kampányok idején saját példájukkal bizonyítják a párt iránti hűségüket, és erre buzdítják olvasóikat, nézőiket, hallgatóikat. Külön említést érdemel az önkormányzati tulajdonban levő háromnyelvű Szabadkai Rádió (szerb, magyar és horvát szerkesztőséggel), amelyet az új médiatörvény szerint privatizálni kell, és a magyar része valószínűleg beolvad a Pannon RTV-be. A VMSZ Szabadkán (meg köztársasági szinten, Újvidéken stb.) összeállt a Szerb Haladó Párttal (Vučić miniszterelnök pártja) és a Szerb Szocialista Párttal. Gyorsan felosztották egymás között az önkormányzati posztokat: a VMSZ-es Maglai Jenő lett a polgármester, és a többi között a szocialistáké lett a háromnyelvű rádió. Igazgatónak egy a Milošević-időkben tündöklő radikális nacionalistát neveztek ki (a magyarok támogatásával), aki azonnal rendet akart teremteni a szerb szerkesztőségben: leváltotta a főszerkesztőt, utasította az újságírókat, hogy miről és milyen hangnemben tudósítsanak. Heten fellázadtak és a szélesebb közvélemény segítségét kérték. Erre mit tett a magyar szerkesztőség? Pártutasításra vagy önbuzgalomból nyilvánosan elhatárolódott a szerb kollégáktól!
Hasonló folyamatok zajlanak a szintén a nemzeti tanács felségterületéhez tartozó kultúrában. Az utóbbi években fejcserék történtek több színházban is. Az újvidékiben az addigi megbízott igazgatónőnek azért nem adtak bizalmat, mert Magyarországon szerzett diplomáját nem honosította időben. Helyette visszaimportáltak Magyarországról egy Újvidékről elszármazott színészt, akinek pályázati munkája a szerb és a magyar szakértők szerint is csapnivaló volt. De megígérte, hogy nem lesz több modernkedés, a vajdasági magyarokat megillető népszínházat csinál...
Népszínházi koncepciót ígért a Szabadkai Népszínház magyar társulatának új vezetője is. És természetesen nyert, mert a teátrum (három társulat: magyar, szerb, horvát) szerb igazgatónője az istenért sem szólna bele a „magyarok dolgába”. Az már csak hab a tortán, hogy az új társulatvezető eddig szélsőjobbos megnyilvánulásairól volt ismertebb, mint rendezéseiről. Trianonban is tiszteletét tette, méghozzá a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében.
A múlt egyébként is egyre nagyobb szerepet játszik a vajdasági magyarok ideológiai gyúrásában. A kommunista partizánok 1944–45-ös bosszúhadjárata a magyarok ellen (is) tabutéma volt a kilencvenes évek elejéig, azóta viszont elemi erővel van jelen. Az ügyben nagy szerb–magyar kölcsönös fogadkozás is volt (Áder–Nikolić), megalakult egy közös történeti bizottság is. Sok a tisztázatlan körülmény, hiányosak a törvények, az ártatlanul elítéltek hozzátartozóinak például tizenöt perces bírósági meghallgatáson kell bizonyítékot szolgáltatniuk felmenőjük ártatlanságáról! Lehetetlen vállalkozás.
Viszont a második világháború vajdasági történéseit csak erre a két-három véres hónapra leszűkíteni újabb tabusítást jelent. Kialakulóban van a vajdasági magyarok mindenkori ártatlanságának mítosza: minden bűntettet a szerbek vagy a magyar honvédség követett el. Az itteni jóhiszemű, dolgos polgárok csak passzívan végignézték, hogyan viszik el a zsidókat, nem vettek részt a horthysták szerbek, cigányok, zsidók elleni kegyetlenkedéseiben, és különben is: semmi közük nem volt a magyar hatalomhoz 1941 és 1945 között.
Gábriel megérkezett a Délvidékre is.
