G20: a nagy ütközet – Szövetségkeresőben Peking és Washington
Hidegháborús hangulatot időző szóváltásba keveredett egymással az ázsiai és csendes-óceáni államok (APEC) minapi csúcsértekezletén Pápua Új-Guineában – pár nappal a Húszak Csoportjának Buenos Aires-i hasonló találkozója előtt – az amerikai elnököt, Donald Trumpot képviselő Mike Pence alelnök és Hszi Csin-ping kínai államfő. Előbbi agresszív terjeszkedéssel, tisztességtelen kereskedelmi módszerek alkalmazásával, a partnerek adósságcsapdába csalásával vádolta utóbbit, míg Hszi azzal érvelt, hogy a vámháború, a termelési láncok megbontása rövidlátó politika, amelyben az egyik fél győzni akar a kölcsönösen előnyös megállapodás helyett. Hozzátette: Peking hisz a szabadkereskedelemben, kész a vámcsökkentésre, a szellemi tulajdon hatékonyabb védelmére, valamint importjának fokozására és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) reformjára is. Ezzel szemben Pence azt hangoztatta, hogy az Egyesült Államok jobb feltételekkel kínálná infrastruktúra-fejlesztési programját, mint Kína, vagyis érdemes volna Washington felé fordulni. Az érintettek azonban kutyaszorítóba kerültek. Erre utalt Scott Morrison ausztrál kormányfő, amikor kifejtette: a protekcionizmus és a kereskedelmi háborúskodás nem szolgálja senkinek az érdekét, viszont gyengíti azon globális és regionális szabályokat, amelyek eddig mindenkinek a hasznára váltak.
Ebben a közegben kezdődött november 30-án a globális GDP majd kilencven százalékát adó országok G20-as csúcsösszejövetele. E fórum a nagy recesszió kirobbanása után jött létre valamiféle globális kormányzás és egyeztetés megvalósítására. Ám a válság enyhülésével veszített fontosságából ez az intézmény, amelyet most soros elnökként Argentína irányít. Mint a brüsszeli Bruegel agytröszt friss elemezése is rámutat: az Egyesült Államok Donald Trump elnöksége alatt mind kevésbé hisz a multilaterális megközelítésben, holott a G20 rövid története arra utal, hogy a fejlett ipari államok – s azon belül a hetek csoportjának (G7) érdekei – érvényesültek. A mostani diskurzus tágabb kérdések megvitatását vette napirendjére, mint a kínai–amerikai stratégiai ütközet taglalása, de egyértelműnek látszik, hogy ez a fenyegető fejlemény tartja majd izgalomban a résztvevőket.
S miközben nagy figyelmet kaphat a globális válsággócok hosszú sora, minden jel arra utal, hogy a világ első és második hatalmának katonai és technológiai vetélkedése magasabb és veszélyesebb szintre emelkedik, mert a feltörekvő Kína és az emiatt szükségképpen csökkenő befolyású Egyesült Államok összecsapása elkerülhetetlennek látszik. Ezt az eshetőséget taglalta a brit Financial Timesba írt elemzésében Gideon Rachman, illetve a Kína-szakértőnek számító Nicholas Kristof a The New York Timesban. Szédítő fejlődési üteme fenntartásához Kínának szüksége van korszerű technológiára, amelyet viszont az Egyesült Államok nem hajlandó átadni, miközben mind nagyobb erővel igyekszik korlátozni Peking dél-kínai-tengeri terjeszkedését a hajózó útvonalak fokozott ellenőrzésével. Megfigyelők arra számítanak, hogy Buenos Airesben nem jut közös nevezőre Trump és Hszi, ugyanakkor nem elképzelhetetlen, hogy a látszat – és az amerikai elnöknek fontos üzleti siker – miatt elkötelezik magukat a komoly tárgyalások megkezdése mellett.
A két nagyhatalom ütközete a kereskedelmi háborúskodás formáját ölti. Elnökségét Trump azzal kezdte, hogy az áruforgalmi többlete miatt támadta Kínát, aminek a globális piacon sok értelme nincs, ráadásul a szolgáltatások kereskedelme éppoly fontos, mint a kézzelfogható termékeké. E politika jegyében hirdetett meg júliusban 25 százalékos vámot nyolcszáz kínai árura, mire Peking a Trump-híveket súlyosan sértő szója- és marhahús-behozatalra vetett ki hasonló büntetést. Aztán szeptemberben újabb kétszázmilliárd dollárnyi kínai termékre rakódott további tízszázalékos tarifa, amely megállapodás híján huszonöt százalékra emelkedhet januártól, sőt újabb 267 milliárdnyi, Amerikába irányuló kínai kivitel elé emelhetnek behozatali akadályokat.
A szövetségesekre is kivetett acélvámok abszurditását szakértők már bemutatták. Értelmetlennek látszik ugyanis az amerikai termelés serkentése, amikor a világpiacot elönti az acél, másrészt ha az amerikai ágazatot így védelmezik, elveszítheti nemzetközi versenyképességét, mert nincs kivel rivalizálnia. Tavasszal az Egyesült Államok egy több mint száz tételből álló követelési listát adott át Pekingnek, amire hosszú válasz is érkezett. Trump szerint azonban épp a lényeget nem érinti Peking. Azt, hogy technológiai transzferre kényszeríti a közös vállalatalapításra rávett, Kínában befektetni óhajtó amerikai és külföldi cégeket, s hogy kibertámadások áldozataivá válnak cégek az Egyesült Államokban, mert Kína ilyen módszerekkel próbálja megszerezni az innovációhoz szükséges ismereteket. A szellemi tulajdon védelme elsőrendű fontosságúvá vált, s ehhez képest mintha a kereskedelmi mérleg egyenlegének firtatása is a háttérbe szorult volna. Ennek oka lehet persze az is, hogy a vámháború kezdete óta, vagyis a harmadik negyedévben a kínai többlet még növekedett is, a gyorsan bővülő amerikai gazdaságba ömlik az import, miközben az amerikai cégek korántsem ilyen sikeresek a távol-keleti ország hatalmas piacán. Ez persze nem szükségképpen hosszú távú trend.
Nem is ezzel foglalkozott a Financial Timesnak adott ritka interjúinak egyikében Robert Lighthizer, az Egyesült Államok kereskedelmi képviselője, aki tömören annyit mondott: „ha nem sikerül megvédenünk az innovációnkat, akkor elveszítjük technológiai fölényünket”. Washington exportellenőrzésen gondolkodik, hogy akadályozza például a mesterséges intelligencia és kvantumrobotika terén elért eredmények Kínába jutását. Amúgy az Európai Unió is mérlegeli, hogy a külföldi, kínai beruházásokat stratégiai szempontból értékeli és engedélyezi.
S minthogy a kínai–amerikai csata is stratégiai jellegű, a globális hatások miatt nagyon is közvetlenül érintett külső szemlélők nehéz helyzetbe kerültek. A többség nem akarja kiszolgáltatni magát a kínai hegemón törekvéseknek, de nem érti a Trump vezette Egyesült Államokat sem, amely kivonta magát a csendes-óceáni kereskedelmi megállapodásból (TPP), holott ez a szerződés éppen Kínát igyekezett elszigetelni. A TPP azonban az Egyesült Államok nélkül is él, legutóbb Ausztrália ratifikálta, amely ráadásul Japánnal, Indonéziával és Indiával szövetkezve keres alternatív regionális megoldásokat, ha Washington az „Amerika mindenekelőtt” jelszó jegyében lemondana globális vezető szerepéről. Ezt persze jól érzékeli Kína is, amely az amerikai félidős választások eredményéből Trump gyengülését olvassa ki, s nyit Észak-Korea, Irán, Japán és mások felé, hogy a befelé forduló Amerika miatt keletkező politikai űrt megpróbálja betölteni.
