Futás és high-tech
A sportolás nem csak gyilkos időtöltés, hanem a legtöbb esetben egyre költségesebb is. A fitnesz-szalonok, a klubok egyre többet kérnek s aki komolyabban akar például kerékpározni, 1.500 Eurótól jut használható géphez. A golfozás, a búvárkodás, vagy a lovaglás meg annyiba kerül egy évben, amennyi pénzről a segélyből élő csak álmodhatnak.
.S még a futásnál sincs másképp. Pedig ez a sport olyan olcsónak tűnik: futni mindenki tud, ha egészséges. Nem kell más, mint kellemes pálya, egy régi nadrág s egy pár régi teniszcipő – aztán mehetünk.
Legalábbis így kezdtem, 25 évvel ezelőtt. Annak idején mindenki az egyik nagy sportszergyártó „Samba” nevű cipőjében futott. Hozzá lötyögős pamut mackónadrágot viseltünk és vastag melegítőt. Aki adott a megjelenésére, feltett még egy pántot a fejére. Ez volt.
Napjainkra viszont a futás az első számú tömegsport. Így nem kell már szégyenkeznünk, ha meglát egy ismerős, amint az erdőben futkározunk. Vendégségben ezzel a témával indul a társalgás: mindenki megosztja a többiekkel, mennyi idő alatt fut egy kilométert, hol fut és mennyire viszi fel a pulzusát.
S miután a tehetősek is felfedezték maguknak ezt a sportot, megváltozott a kép. Immár a divatos szerelés a döntő.
Hajdan volt az embernek egy pár tornacipője: abban futott, rúgta a labdát vagy éppen tornászott. Ez napjainkban elképzelhetetlen. A futócipők manapság vényköteles gyógyászati termékre emlékeztetnek. A vásárláshoz az ember magával viszi a régi, elkoptatott csukákat: a futócipő-szakember először is azokból deríti ki futásunk jellegét. Természetesen első következtetése, hogy új cipőre van szükségünk. Nem is egyre, inkább mindjárt 2-3 párra. Hiszen különböző helyeken futunk s más cipő illik különböző utakra, különböző időjárásokhoz. Emellett megfelelően edzenünk kell talpizmainkat….
Az eladó nagy dumája
A választás előtt persze még futógépre állítanak. Az eladó, aki megosztja velünk, ő mennyire futotta le a legutóbbi maratont, nagy szakértői dumát vág le arról, hogyan fussunk edzésen illetve versenyen – s hogyan találjuk meg ehhez a megfelelő cipőt. Hogy aztán miért olyan nehezek, kemények azok, amikor a lábunkra húzzuk? Mindegy, ne törődjünk vele.
Ha most már bokától felfelé haladunk, szemünkbe tűnik egy másik újítás. Régen vettünk egy tízes csomag pamutzoknit. A zoknik az első mosás után vagy szűkek, rövidek lettek, vagy kitágult a nyakuk. Most árulnak zoknikat, amelyek annyiba kerülnek, mint régen egy futócipő: az 50 eurós kompressziós harisnyában úgy nézünk ki, mintha kórházból, vagy öregek otthonából szöktünk volna meg.
Pár éve még otthon is szégyelltem volna magam a testre szorosan simuló latex-nadrágban. Most ez mindennapos és már a színesektől sem riadnak vissza.
Igazán mulatságos a kiegészítő felszereléseknél lesz a dolog. Ha télen lényekkel találkoznak, akik bányász, autópálya-karbantartó és amerikai karácsonyfa keverékére emlékeztetnek – sportoló hölgyekről van szó. S az uraknál sem jobb a helyzet. Nekik meggyőződésükké vált, hogy minden lépést elektronikusan rögzíteni kell. Így a futás után ott görnyednek a számítógépük előtt, megpróbálván összeköttetést teremteni a csuklón elhelyezett adatrögzítő, a lábon viselt GPS- távolságmérő és komputerük között. Hiszen végül ki kell nyomtatni a 4 km-es kocogás pulzus-görbéjét és lerakni az edzés-mappában.
Kütyü a bokán
Ezeket az urakat meg lehet ismerni a bokájukon hordott fekete GPS-kütyüről, arról, hogy nagy ívben emelgetik a karjukat, miközben csuklójukról leolvassák a friss adatokat. A szerkezet egyébként szaggatott sípolással jelzi, ha a pulzus túl magas, netán túl alacsony. Persze kérdés, hallja-e a futó: soknak ugyanis az iPod hangszórója van a fülében, onnan kapja az utasításokat, hogyan-miként fusson.
Ezek az alakokat egyébként a jelek szerint rendre vagy az éhhalál, vagy a kiszáradás fenyegeti. Csak ezzel lehet magyarázni, miért cipelnek magukkal derekukon a rugalmas övtáskában, amelyet elegánsan „fuel-beltnek” hívnak, kalóriadús élelmiszert és italokat. Mégpedig olyan mennyiségben, hogy elég lenne egy szibériai túlélő-táborban. ( Der Spiegel)
