Frank Furedi: Mintha a náci Németországban élnénk, semmit sem lehet mondani

A magyar származású szociológus szerint ebben a kultúrharcban és identitáskrízisben minden egyre csak rosszabb lesz. Interjú.

2021. október 6., 08:15

Szerző: Boros T. Tamás

Frank Furedi: Mintha a náci Németországban élnénk, semmit sem lehet mondani

Frank Furedi, eredeti nevén Füredi Ferenc szociológus, közéleti kommentátor és szakértő. 1947-ben született Budapesten, családjával az ’56-os forradalom után hagyta el Magyarországot. Jelenleg Angliában a Kent Egyetem szociológia professzora, számtalan tudományos könyv szerzője, főként félelem, oktatás, nevelés és szülőség témákban írt.

Nemrégiben jelent meg könyve 100 Years of Identity Crisis: Culture War Over Socialisation címmel, amelyben a kamaszok szocializációs problémájától kezdve jut el az identitáskrízisen át a mostani kultúrharcig. El tudná röviden mesélni ezt a folyamatot?

Azért is vágtam bele ebbe a kutatásba, mert nagyon érdekelt, hogy kultúrharc kellős közepén miért vitáznak annyit a fiatalok szerepéről. Sokan azt mondják, hogy a mai ifjúság már más értékekben hisz, mint a szüleik és nagyszüleik. Kíváncsi voltam, hogy ezek a kulturális harcok honnan indultak. Azt találtam, hogy a XX. század elején, a bal- és jobboldalról is azt kezdték el sulykolni, hogy a gyermekeket másképp kell az iskolában nevelni, más módon kell gondolkozni, a múlt értékei elavultak, már új szelek fújnak. Meglátásom szerint az egész ezekből a konfliktusokból indult ki. Szociológusként az a tapasztalatom, hogy új értékek négy-öt generáció alatt ágyazódnak be a társadalomba. A könyvemben azt vezetem le, hogy ezek az új típusú gondolatok, amelyek konfliktusban vannak a régi értékekkel, miként vezetnek el a mai identitáskrízishez.

Engem meglepett, amit a könyvében olvastam, hogy a XIX. század végén indult ez a folyamat, és nem korábban, a XVIII. századi felvilágosodás idején, amikor az értelem került a középpontba, és a hagyományos intézményeket, szokásokat, erkölcsöket megkérdőjelezték és kritika alá vonták, a vallás veszített erejéből, a tudomány került a középpontba. Akkor a fiatalság nem ment keresztül egy olyan szocializációs krízisen, amely megágyazhatott a mai kultúrharcos időknek?

A felvilágosodás hitt a jövőben, hitt abban, hogy az ember képes megváltozni és önállóan gondolkozni. Abban a korban a filozófusnál, Immanuel Kantnál az autonómia az erkölcsiség legfőbb, sőt, egyetlen elve volt. A XIX. századtól kezdődő technokrata megközelítés ennek épp az ellenkezőjét vallotta: az emberben nem szabad bízni, az idősebbek túl buták a fiatalabb generációk neveléséhez, éppen ezért van szükség szakértőkre, akik majd megmondják, hogy kell gyermekeinket oktatni. Ez a XX. század elején kezdődött, majd ez az attitűd lassan, de biztosan az ötvenes évekre bekerült a mainstreambe.

Ezek a cikkek is hasonló témákról szólnak

Sokan pedig azt vallják, hogy kicsit később, a posztmodern megjelenésétől datálható a ma ismert identitáskrízis.

Én ezt másképp látom. Sokan azt gondolják, hogy ez az identitáspolitika a kulturális-marxizmusban, vagy a posztmodernben gyökerezik, mások a neoliberalizmussal kötik össze, de ez csak akkor tűnik így, ha a mai korból szemléljük a válságot, pedig ennek jelei már a hatvanas években is ott voltak.

Az identitásból csak a hetvenes évektől kezdődően kezdett a politika tartalmat gyártani. A politika hirtelen személyessé vált.

Amerikában híresült el a the personal is political szlogen, vagyis az igazi politikai kérdések személyi kérdések, amelyet a hallgatói mozgalmak és a feministák hangoztattak. Abban a pillanatban, hogy ezek a politikai témák személyessé váltak, az emberek másképp kezdték látni a közéleti és magánjellegű problémákat. A másik fontos lépcsőfok a the end of ideology (ideológiák vége), amikor a régi eszmék, mint a liberalizmus, szocializmus, kommunizmus meggyengültek, és a személyes politika betört ezek helyére.

Történelmileg szükségszerű volt, hogy a baloldal sajátította ki először ezt az identitáspolitikát?

A baloldal meggyengült, krízist élt át, kapkodni kezdett. Sokan a környezettudatos politizálás felé vették útjukat, mások pszichológiai alapú politizálással próbálkoztak. Azt azért le kell szögeznem, hogy az identitáspolitika nem egy tipikus baloldali, vagy épp jobboldali találmány, hanem a két oldaltól függetlenül kialakult jelenség.

Az identitáspolitikának a jobb- és baloldalon is kialakultak úgynevezett vadhajtásai. Baloldalon például a szólásszabadságot veszélyeztető elnyomó nyelvhasználat üldözését említhetjük, míg jobboldalon a keresztény tradicionális családkép erősítését, vagy embercsoportok származás alapján történő megbélyegzését említhetjük. Ön szerint baloldali eltörlés kultúrára válaszul érkezett a jobboldal sötét időket idéző kirekesztés?

Tény, hogy nyugaton nagyon népszerű most a baloldali intoleráns politika. Kulturális alapítványokban, oktatási intézményekben, Hollywoodban, múzeumokban, újságokban, a multinacionális cégekben megjelent ez a fajta identitás alapú politizálás.

Ha azt tapasztalják, hogy valaki másképp gondolkodik, mint ők, agresszíven reagálnak. Az is tény, hogy elkezdődött az egymásra licitálás, reagálnak egymásra. Olyan, mint ha egymással szemben állva tükröznék, imitálnák a másik oldalt.

Említette a nyugatot. Ön Angliában tanít, mit tapasztal ebből a woke-kultúrából?

Bizony, a kenti egyetemen sok diákot ismerek, aki cenzúrázza magát, nem meri kimondani a véleményét, mert kinevethetik, rosszabb esetben kirúghatják őket. Sokat panaszkodnak nekem a 18-19 éves fiatalok, hogy órákon visszafogják a véleményüket, nem képviselhetik a gondolataikat úgy, ahogyan szeretnék.

Ezzel kapcsolatban hallottunk esetet meghurcolt tanárokról, diákokról is, akik a woke-kultúra elvárásai alapján politikailag inkorrektül fejezték ki magukat. Mit gondol, meddig eszkalálódhat a helyzet, mitől kell félniük azoknak, akik a woke-ideológia elvárásaival ellentétesen, politikailag inkorrektül fejezik ki magukat? Érdekes, hogy épp a jobboldalon riogatnak egy új totalitárius állam születésével.

Ez a probléma már 20-25 éves. Emlékszem régről olyan kollégákra, akik azt mondták, ez egy vicc, nem kell komolyan venni. Aztán eltelt tíz év, egyre súlyosabb esetekkel találkozunk, és még mindig azt mondják, hogy nevetséges bármiféle aggodalom. Emlékszem, Amszterdamban tartottam előadást a transzgender ideológiáról, sokan kinevettek, hogy figyelj, Frank, ez most így van, de egy év múlva már nem is hallunk erről az egészről. Most pedig ott tartunk, hogy itt Angliában az összes nagy párt foglalkozik a transzgenderrel. Akik ezt a Munkáspártban ellenzik, azok nem vehetnek részt a konferenciákon és nem vitázhatnak. A helyzet csak tovább romlik.

És mit tud ön tenni az egyetemi katedráról?

Sokan gondolkodnak úgy, mint én, de sajnos félnek nyíltan beszélni.

Úgy viselkednek mintha a náci Németországban élnénk. Úgy érzik hogy nem lehet semmit sem mondani. Igazából lehet - de bátornak kel lenni.

Nincs egy olyan erős társadalmi csoport sem, vagy civil szerveződés, amely hangosan képviselhetné a woke-ellenzékét.

A viták feloldhatnák ezt a kultúrharcos állapotot, de úgy tűnik, mintha mindkét oldal csak a saját mantráját ismételgetné, nem kerülünk közelebb a megoldáshoz, miközben a szexuális kisebbségek jogorvoslata és egyenlő társadalmi megítélése legalább annyira fontos probléma, mint például a bevándorlás. Mégis ebben az identitáskrízisben szélsőséges megnyilvánulások hangoztatása, a másképp gondolkodók szalonból történő kizárása zajlik a szolidaritás, konszenzus legkisebb jele nélkül. A közösségi média a médiabuborékok gyártásával csak erősíti ezt a tendenciát. Mindezek ellenére lát esélyt a jobb- és baloldal közeledésére?

Egyelőre nem vitázunk. A nyugati demokráciákban azt tapasztalom, hogy a szembenállók egyáltalán nem beszélnek egymással. Ha mégis, akkor csak szitkokat szórnak a másikra. Hiányoznak a nyilvános viták. Én attól tartok, hogy a fiatalokat viszik bele ezekbe a kultúrharcokba. Rengeteg előadást tartok gimnazistáknak filozófiai kérdésekről, halljanak más nézőpontokat, amelyet érdemes megfontolni.

Erősödni látszik az a tendencia, hogy a hatalmaknak nem áll érdekükben a konfliktus feloldása. Miután erejüket, identitásukat épp a kultúrharcból nyerik, az árokmélyítésben, és nem annak betemetésében érdekeltek. Egyetért azzal, hogy az identitáspolitika célja, hogy lebontsa a nyugati politikai hagyományt, amely így megakadályozza a felek közeledését?

Ezt jól látja, így van. Az identitáspolitika mégsem olyan, mint egy ideológia, amelynek stabil, könnyen átadható értékei vannak. Az identitáspolitikán belül van például genderpolitika, vagy épp faji politika, amelyek nem hozhatók közös platformra, sőt, konfliktusban is állhatnak egymással. Például Angliában, vagy Amerikában nagyon sok leszbikus feminista küzd a transzgender aktivisták ellen. Túl könnyű lenne azt mondani, hogy az identitáspolitikának van egy bizonyos célja, mert többségüknek nincs jövőképe, hogy milyenfajta világot képzel el.

A fogyasztói társadalomban az egyén identitása elsősorban ahhoz kötődik, amit fogyaszt, a tudatipar pedig igyekszik ezt kihasználni olyan módon, hogy folyamatosan újabb és újabb termékek vásárlására ingerel. Hogyan lehetséges ilyen környezetben az önálló gondolkodáshoz szükséges stabil énkép, amely a kultúrharcból kivezető utat kínálhatja?

Nehéz ügy. A fogyasztói kultúra nem annyira fontos ebben a kérdésben. Van ez az úgynevezett terápiakultúra (therapy culture), amelyben azt sulykolják a fiataloknak, hogy legyenek önmaguk pszichológusai.

Már nem az a fontos, hogy milyen könyvet olvasnak, mit hoznak létre, vagy mit érnek el az életükben, hanem hogy hogyan érzik magukat. Emiatt ez a generáció passzívvá vált, önálló gondolkodás helyett úgy érzik, terápiára van szükségük.

Ez a fő problémám. Minél kevésbé tudnak megállni a lábukon, minél gyengébbek, annál befolyásolhatóbbak ebben az identitáspolitikai krízisben.

Mi a véleménye a Black Lives Matter mozgalomról?

Amerikában erősen jelen van még a rasszizmus, ez tény, ugyanakkor a BLM híveinek szemében a világon minden a feketék elnyomatásáról szól. Szerintük a fehérek automatikusan egyformán gondolkoznak, mint ahogy a feketék is. A rasszizmusra nem társadalmi problémaként, hanem eredendő, velünk született bűnként tekintenek. Ez tragikus irányba tereli a témát. Azért annyira népszerűek, mert az amerikai kulturális elit együttérző, könnyen átveszi az üzenetüket, hogy a fehér ember rasszista és elnyomó.

Valóban együttérző a kulturális elit és a multinacionális vállalatok, vagy az érzékenyítés kultuszát meglovagolva társadalmilag felelős színben tüntetik fel magukat, hogy még nagyobb népszerűségre, politikai befolyásra és ezzel bevételre tegyenek szert?

Először azt hittem, hogy ezek a cégek csak legitimálni akarják a hangzatos üzeneteiket. Ugyanakkor az ott dolgozó fiatalok ilyen, számukra természetes értékek szerint nőttek fel. Amikor Amerikában a Szilícium-völgyben találkoztam ezekkel a vezetőkkel, úgy tapasztaltam, ők így is gondolkodnak. Persze, érdekli őket a pénz és az identitáspolitika is.

Ugyan nem Magyarországon él, de van rálátása hazájára. Mit gondol Orbán Viktor szerepéről ebben a kultúrharcban?

Orbán Viktornak igaza van a szuverenitás kérdésében. Magyarországnak joga van önálló döntéseket hozni.

Az ellenzék elég gyenge, de csak azért, mert nem tud önállóan gondolkodni, mintha mindent átvenne a nyugati kultúrából. Emiatt nincs a két tábor között érintkezési pont, nincsenek viták, márpedig egy demokrácia csak akkor működik, ha vannak hidak és közös ügyek.

Azt szeretném, ha végre rájönnének, hogy szükségük van egymásra. Természetes, hogy utálják egymást, de meg kell tanulniuk vitázni.

Azzal vádolja az ellenzéket, hogy nem gondolkodik, de vajon beleférhet-e egy ellenzéki szerepkörbe az, hogy bizonyos kérdésekben egyetértsen a kormánnyal?

Abszolút így van, ez a legnagyobb gond, például a koronavírusjárvány alatt is az ellenzék folyamatosan szembement a kormánnyal. Itt Angliában is ölre mennek egymással a felek, de a pandémia alatt egy bizonyos pontig a riválisok együttműködtek. Magyarországon nem ellenzékként, hanem ellenségként tekintenek egymásra, folyamatos háborúban állnak. Egy háború viszont kivégzéssel zárul, az pedig egy demokráciába nem fér bele.

(Kiemelt fotó: Frank Furedi előadás közben 2011-ben. Forrás: Frank Furedi facebook oldala)