Franciaország dühös – Macron, Le Pen, Fillon, Mélenchon

Kezdődött mindez még a múlt év no­­vem­­berében, a jobboldali előválasztásokon. A diadalmas visszatérésre számító volt elnökkel, Nicolas Sarkozyvel közölték a választók, hogy ez igazából nem túl jó ötlet, mire ő másodszor is nyugdíjba vonult. Elesett ebben az ütközetben egy volt miniszterelnök is, Alain Juppé. Még egy éve a választások legnagyobb esélyesének számított, majd igen sima vereséget szenvedett a nála jóval konzervatívabb világképpel kampányoló François Fillontól.

Decemberben a másik tábor is elvesztette tábornokát. A tragikus népszerűségi adatokat látva maga a köztársasági elnök, François Hollande mondott le az újbóli jelölésről. A hivatalban lévő szocialista miniszterelnököt, Ma­­nuel Vallst pedig a baloldali választók utasították el az előválasztásokon. Elveszítettünk egy másik nagyágyút, a centrum vezetőjét, az utóbbi három elnökválasztáson is elinduló François Bayrou-t, akit a hasonló szavazói bázisra számító Emmanuel Macron népszerűsége ütött ki a nyeregből.

A politikai hullák között van egy élőhalott is, a jobboldal jelöltje, François Fillon. Róla kiderült, hogy miután a feddhetetlen, megbízható, becsületes politikus és a konzervatív vidéki családapa szerepében kampányolt, két évtizeden át az adófizetők pénzéből finanszírozta az egész családját. Saját parlamenti asszisztenseként alkalmazta a feleségét és gyermekeit. A asszonynak nem volt még parlamenti belépője sem, maga nyilatkozta pár éve, hogy „sohasem volt a férjének asszisztense” és így tovább. Legutóbbi nagygyűlésén Fillon csak annyit mondott híveinek, hogy „nem kell, hogy szeressetek, csak támogassatok”.

Fotó: MTI/EPA/Etienne Laurent

Az elmúlt egy-két évtized meghatározó politikusai közül tulajdonképpen egyetlenegy van ma is a pályán: Marine Le Pen. További aggasztó tünet, hogy a francia politikusok milyen laza kapcsolatot ápolnak az igazmondással, a személyiségbéli koherenciával, a korrektséggel és így tovább. Valls, miután megesküdött, hogy „természetesen” támogatni fogja a Szocialsita Párt jelöltjét, közölte, hogy Macronra voksol. Bayrou, aki Macront egyenesen „bizonyos pénzügyi körök kiszolgálásával” vádolta, ma már az egyik legfontosabb támogatója. Vagy Fillon, miután egyik leggyilkosabb mondatával kiütötte a számos „ügybe” keveredő Sarkozyt („képzeljük el, hogy vádat emelnek De Gaulle ellen”), szívére tett kézzel ígérte meg, hogy visszalép, ha vádat emelnének ellene. Gondolom, kitalálták: vádat emeltek, és nem lépett vissza.

A hetvenes-nyolcvanas évek legnagyobb francia humoristájának, Co­­luche-nek a szavai juthatnak eszünkbe, aki kacérkodott azzal, hogy elinduljon egy elnökválasztáson: „Kedvesen üzenném azoknak a politikusoknak, akik röhejes figurának tartanak engem, hogy nem én kezdtem!”

Ahogy az újságírók, szociológusok mondják: Franciaország dühös. Dühös, csalódott és tulajdonképpen nagyobb remények és elvárások nélkül tekint magára a választásokra, de az új elnökre is. Az országban a hangulat az eltékozolt szocialista öt év után meglehetősen morózus, és a kampány ezen aligha segített. Egy éve szinte lefutottnak tűnt a verseny. A szocialisták padlón voltak, a jobboldal valószínű jelöltjének a nagy népszerűségnek örvendő Juppé számított, aki a forgatókönyvek szerint a lehető legsimábban – 65–35 százalékos arányról beszéltek – győzte volna le Le Pent a második fordulóban.

Nagyon nem így lett. A két legnépszerűbb jelölt, Marine Le Pen és Emmanuel Macron 24-24 százalékon áll. Jean-Luc Mélenchon 18, François Fillon 17 százalékot szerezne, a szocialista Benoît Hamon pedig kilencet.

Le Pen olyan, ahogy elképzeljük: frank, nemzeti határok, hadsereg, rendőrség, börtönök, zéró tolerancia, maximális büntetési tételek, bevándorlók, idegengyűlölet, 10 százalék plusz adó annak a cégnek, amely külföldit alkalmaz. Közben a legnagylelkűbb szociális politika csak a franciáknak, 60 éves nyugdíjkorhatár, minden adó csökken és minden juttatás emelkedik. Minden állami szolgáltatás megmarad, sőt kiterjed. EU-ellenesség. Legnagyobb gondja, hogy szociális területeken annyira balra húzta a pártját, hogy a programja sok francia szemében gazdaságilag teljesen irreális, főleg az euróból való kilépés tűnik elgondolhatatlannak. Mivel a párt évtizedes fő témái, azaz a közbiztonság és a bevándorlás „problémája” közkinccsé vált a jobboldaltól Manuel Vallsig, így ő két témában tud többet mondani, a csak a franciáknak juttatott szociális politika területén és az EU-ellenességben. Igazi csapda ez, hiszen éppen ezek teszik a programot megvalósíthatatlanná sok francia számára, ez az igazi „üvegplafon” már, nem a párt idegengyűlölete.

Macron sikere alighanem leginkább a példátlan médiahátszelének és az antipolitikai hangulatnak köszönhető. Maga a lemez többé-kevésbé ismert: „elég a pártokból”, „civil szereplőket a politikába”, „haladjuk meg a jobb-bal törésvonalat”, „progresszió”, a „politika nem szakma”, „modernizáljuk Franciaországot”. A gond az, hogy amint kiderül, mit is jelent ez a progresszió és modernizáció, rögtön látható, hogy Macron programja áll a legközelebb ahhoz, amelybe Hollande belebukott. Vagyis „növelni a versenyképességet”, adót csökkenteni a vállalatoknak, a munkaerő árát mérsékelni, a munka törvénykönyvét „rugalmasítani” és így tovább. Nagyjából a mai liberális fősodor.

Fillonnak megmaradt a jobboldal kemény magja, amelyik egyrészt nem akarja elhinni, hogy sikerül elveszíteni a jobboldal számára elveszíthetetlennek tűnt választásokat, másrészről pedig hisz abban, hogy Fillon programja fontosabb, mint a személye. Márpedig a program több mint radikális. Tömören összefoglalva nyugdíjkorhatár-emelés, a 39 órás munkahét visszaállítása a jelenlegi 35-ről, támogatás a magánszektor vállalatainak, ötszázezer állás megszüntetése a közszférában, áfaemelés, a vagyonadó megszüntetése, a bevándorlás megállítása, a menekültekről persze szó sem lehet, az egészségbiztosítás részleges privatizációja, a munkanélküliség elleni harc a munkaidő növelése révén. Nem véletlen, hogy a tőkések érdekvédelmi szervezetének vezetője, Pierre Gattaz többször nyílt támogatásáról biztosította Fillont.

Az utóbbi napok egyetlen nagyobb eseménye a „szélsőbaloldali” Jean-Luc Mélenchon előretörése volt. Tulajdonképpen sikeresen vonzotta magához a pártja vezetői által elég szégyenletesen elárult szocialista Benoît Hamon szavazóit. Mélenchonnak nehezebb dolga van, ha valóban elnök akar lenni. Vissza kell csábítania a régi kék galléros munkásokat – akik leginkább kék galléros munkanélküliek manapság – a szélsőjobboldaltól. Ha ez sikerülne, valódi alternatívává válhatna. Nem beszélve arról, hogy ha ez a réteg újra a baloldalra kezdene szavazni, alapvetően változnának meg a politikai viszonyok, s nem csak Franciaországban.

Az első forduló után a négyekből ketten maradnak. Most a legvalószínűbb, hogy Emmanuel Macron és Marine Le Pen. A neoliberális programmal induló, az „elitek” által támogatott volt bankár szemben a szociális demagógiában utazó, a nép nevében beszélő hivatásos idegengyűlölővel.