Fociláz Milánóban

Tizenévesként – a hatvanas években – nagy Internazionale-szurkoló voltam. A dolog akkor kezdődött, amikor egy Juventus–Inter-bajnokit a bíró félbeszakított Torinóban, mert a szurkolók, akik nem fértek fel a lelátóra, elárasztották a pályát. A mérkőzést a sportbíróság az Internek ítélte. A Juve persze fellebbezett.

Az olasz szövetség elnöke azonos volt a Juventus főnökével: Umberto Agnelli, a Fiat tulajdonosainak egyike. Természetesen a Juventus óvását elfogadták, a meccset újra kellett játszani. Felháborodásomban akkor lettem Inter-szurkoló. Az Inter elnöke, Angelo Moratti úgy döntött dühében, hogy az ificsapatot küldi pályára. A mérkőzést a Juve nyerte 9:1-re. Az Inter fiataljai között olyanok játszottak, mint Mazzola, Facchetti, Bedin, akik pár évvel később sorra nyerték a csapattal a nemzetközi kupákat.

1966-ban az Inter Pestre jött a Fradi ellen játszani a Bajnokcsapatok Európa-kupájában. Levelet írtam az Inter elnökének: szeretnék megismerkedni a játékosokkal. Angelo Moratti – a mai elnök Massimo Morattinak az édesapja – válaszolt, hogy várnak a szállodában. A Vörös Csillagban laktak a Fogaskerekűnél. Remegve érkeztem, attól tartva, hogy senki sem fog szóba állni velem. Éppen ebéd után toppantam be, a mérkőzés előtti kedden. Megmutattam a levelet az első embernek, akivel találkoztam. Mosolyogva bekísért az étterembe. Angelo Moratti nem jött el ugyan Budapestre, de ott volt a klub legendás alelnöke, Giuseppe Prisco ügyvéd. Mesebeli fogadtatásban részesültem.

A magányos Mágus

Késő délután a Váci utcában sétáltam a játékosokkal: pontosabban Giacinto Facchetti és Aristide Guarneri társaságában. Facchetti kérte, hogy kísérjem be egy kávézóba, mert egy pohár forró tejet akar inni. Ha tejet iszom, azóta is ő jut eszembe.

Ugyanazon év decemberében ismét Pestre látogatott az Inter. Megint kupamérkőzésre. A Vasas ellen. Hűvös volt már, de a Népstadion zsúfolásig megtelt. Nyert az Inter 2:0-ra, és Sandro Mazzola rúgott egy olyan gólt, hogy kicselezte az egész védelmet, ám kisodródott jobbra, onnan volt kénytelen visszaküzdeni magát, mielőtt a hálóba lőtt.

Jártam én is focizni az Úttörőstadionba, a Margitszigetre. Bár kutyaütő voltam, társaim Domingónak hívtak: ez volt Angelo Domenghini, az Inter csatárának a beceneve.

Aztán véget ért az Inter sikersorozata. Lezárult a Helenio Herrera által fémjelzett aranykorszak. Én pedig teljesen elszakadtam a labdarúgástól. Több mint húsz évvel később, valamikor a nyolcvanas évek végén egy milánói bárban, egy téli estén megpillantottam Helenio Herrerát a pultnál. Egyedül volt, kávét ivott, és kétségbeesetten nézelődött körbe, szemek és arcok után kutatva, hátha felismerik. Senki még pillantásra sem méltatta. Akkoriban már felhagyott az edzősködéssel, az egészsége megromlott. Rámosolyogtam zavartan, de nem mertem szólni. Széles mosollyal viszonozta. Tekintetében látszott a hála, hogy valaki még emlékszik rá.

Valamikor a kilencvenes évek végén aztán Herrera meghalt. Velencében temették el a Mágust: így hívták sikereinek a korában.

Most pedig sétálok az Inter-szurkolók között, akik két-három éjszakát is az utcán sorban állva töltöttek, hogy jegyhez jussanak a madridi Inter–Bayern München Bajnokok Ligája-döntőre. Ötezer jegyet árusított ki a klub egy bankon keresztül, szombaton délelőtt, pont egy héttel a találkozó előtt. Az első sorban állók szerdán délután érkeztek. Hozzájuk csatlakoztak mintegy nyolcezren szombat reggelig. Sátrakban, székeken aludtak, nejlonfedéllel védekeztek az eső ellen. Csoportokba szerveződtek, minden két-három órában névsorolvasást tartottak, hogy a közbeeső időben eltávozhassanak legalább egy illemhelyet keresni.

Vamos a Madrid

Alfio Brambilla tervezőmérnök, harmincöt körüli. Várandós feleségével állt sorba, mert mindenki csak egy jegyet vásárolhatott. Huszonegy órát töltöttek a járdán álldogálva. Az irodáját pénteken bezárta. Kérdezem tőle: tud-e valamit a hatvanas évek nagy csapatáról? Azt válaszolja: nem nagyon, csak olvasott róla, és emlékszik Herrera nevére. „Ő olyan lehetett, mint Jose Mourinho (a mai edző).” A régi nagyok közül egy se jut eszébe, végül a felesége kisegíti Facchetti nevével.

A sorban állók közül az első kapott Mourinhotól egy belépőt a madridi döntőre. Az edző váratlanul meglátogatta a szurkolókat, amikor még csak pár százan álldogáltak az utcán, három nappal az árusítás kezdete előtt, és egyiküknek, Paolo Saccónak, aki pincér, átadott egy kétszázhuszonöt eurós jegyet, mondván, hogy a jegy árát ajánlja fel valamelyik jótékonysági szervezetnek. A jegyekről lemaradt szurkolók és rajongók a feketepiacon próbálkoztak: az árak ötszáz és ezerötszáz euró között mozogtak.

Idén az Inter sorozatban az ötödik olasz bajnoki címét nyerte, bár nehéz a társaságot olasz bajnokcsapatnak tekinteni, hiszen a pályára lépő tizenegyben soha nem szerepelt két-három olasz játékosnál több az argentinok, brazilok, hollandok, afrikaiak mellett. Néhány órával a győztes sienai mérkőzés után ötvenezren fogadták a csapatot a milánói Dóm téren. A játékosok nyitott buszról üdvözölték a tömeget. Megtébolyodott szurkolók rohangáltak a városban késő estétől hajnalig. Egész Milánó órákon át zengett a „vamos a Madrid” (megyünk Madridba) kórusoktól.

Luis Suárez ma hetvenöt éves. Spanyol, de Milánóban telepedett le. Varázslatosan szervezte a hatvanas évek Interjének a játékát: 1964-ben ő vezette győzelemre a csapatot a Bajnokcsapatok Európa-kupájának bécsi döntőjében Puskás Real Madridjával szemben. „Akkoriban egész más volt. Mi nyertünk. Picit ünnepeltünk. Utána nyugodtan hazamentünk.” Panaszkodom neki, hogy a szurkolók nem emlékeznek a negyvenöt évvel ezelőtti csapatra: „Érthető – válaszolja –, akkor a tömegkommunikáció nem úgy működött, mint ma.” Suárez ma az Inter egyik nemzetközi megfigyelője. Járja a világot, tehetségek után kutat, feltérképezi az ellenfeleket.

Van az a pénz

Amikor az Inter megvásárolta a Barcelonától, ötven évvel ezelőtt, négyszáznegyvenmillió líráért (ma valamivel több mint kétszázezer euró), a római napilap, az Il Messaggero azt írta címlapján: „Szégyen: ennyi pénz egy futballistáért!” A minap terjedt el a hír, hogy Samuel Eto’o, az Inter kameruni csatára ezer négyzetméteres luxuslakást vásárolt Milánó belvárosában potom tizenhétmillió euróért...