Fischer Iván a muzsikáról Berlinben
Fischer Iván visszatérő vendég-karmestere a nagyhírű Berlini filharmonikusoknak. Legutóbb e hó elején vezényelte az együttest a német fővárosban, december 4-én pedig Dohnányi Ernő, Hubay Jenő és Franz Schubert művek állnak koncertjének programján. A zenekar világszerte nézett internetes portálján Simon Halsey, a jeles, Berlinben működő brit karmester – karigazgató beszélgetett a Filharmonikusok székházában a magyar vendéggel. Kivonatok Fischer Iván mondandójából:
– A zene légkörében nőttem fel otthon – majd nem tudtam, milyen úton induljak el a muzsikában. Csellózni tanultam, utóbb a karmesterség vonzott: Bécsben Hans Swarowskynál, majd Nikolaus Harnoncourtnál, a régi zene mesterénél kaptam képzésemet – két, egészen különböző felfogású mestertől. Swarowsky felfogása az volt, hogy a dirigens feladata nem lehet több, mint a mű hű, pontos tolmácsolása, szigorúan abban a formában, ahogyan azt alkotója megszerkesztette. Harnoncourt éppen ezzel ellentétes nézetet képviselt. Azt, hogy a zene kommunikációs eszköz, hogy a dirigensnek, aki a muzsikát a közönségnek tolmácsolja, meg kell találnia a hangjegy-sorok között az alkotó üzenetét. Azaz: nála alkotó folyamatról van szó – olyasmiről, ami Swarowskynál nem volt megengedett.
Hogyan született a Fesztiválzenekar
– A 80-as évekre felhagytam a vezényléssel. Csüggesztett, ahogyan sok muzsikus játszott, hiszen érzéketlenül végezték a munkájukat, nem törődve azzal, mit jelent a muzsika tolmácsolása. Gondolják meg, milyen ellentmondásos is a helyzet: amikor valakit valamely hangszerre tanítanak, mindegyre azt hallja, hogy legyen egyedi, alkotó, fejezze ki magát, bontakoztassa ki képességeit. Azután bekerül egy zenekarba, ahol viszont nincs más választása, mint követni a karmester, a hangversenymester, a szólamvezető utasításait... Hol marad akkor az egyéniség, a kreativitás? Ezért alakítottam meg a Fesztiválzenekart, kiváló, kreatív muzsikusokból. És 29 éve dolgozunk sikeresen együtt.
– A karmester egyik legfőbb feladata, hogy egyfajta kórussá formálja zenekarát, hogy együtt lélegezve, egymást érezve, egymásra hatva muzsikáljanak vonósok, fúvósuk, az ütőhangszerek mesterei. Mint tudjuk, egyes művészek szinte szerelmi kapcsolatban vannak kedves hangszerükkel – ám arra van szükség, hogy mindenki ugyanúgy szeresse az együttes többi hangszerét, hogy dialógusban, egymásra reagálva, közösen muzsikáljanak. Vannak, akik ezt a követelményt azonnal, ösztönösen megérzik – és vannak, akik csak azt tudják ismételni, amit tanárjuktól tanultak. Néhány perc alatt kiderül, tud-e valaki dolgozni abban a bizonyos tekintetben sajátos környezetben, mint a mi zenekarunké. Vagy nem oda való – még ha egyébként kitűnő hangszeres művész is.
– Nagy változáson mentem át, amikor komponálni kezdtem. Addig úgy véltem, hogy a karmesterség valami egészen különleges dolog. Komponensi tapasztalataim alapján immár másként tekintek a zenére s úgy érzem, talán kicsit eltúlozzák a dirigens jelentőségét...Úgy gondoltam, ha nagyon pontosan megtanulok egy partitúrát, vezénylésnél már nem érhetnek meglepetések, a dolgok előre láthatók. Pedig – pedig a zenében is jelentkeznek ellentmondások, változások, új hangulatok. A dirigens nem lehet olyan, mint a politikus, aki mindig pontosan tudni akarja, miről beszél. Komponistaként arra törekszem, hogy mondanvalóm ne legyen előre látható...
