„Ezek a gyerekek esélyt sem kaptak...”

Az irodában adománycsomagok között araszolunk két fotelig, nem titkolom meglepetésemet a valódi és képletes csend miatt: azt hittem, akkora lesz a médiaérdeklődés, hogy csak hetek múlva kapok egy „lyukas órát” az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (angol mozaikneve szerint CFCF) vezetőjétől. Mohácsi Erzsébet meséli, a nyolc év alatt jó sajtójuk volt, az itthoni elvesztett perek után sok írás született téves diagnózissal a többségi oktatásból „kisegített” roma gyerekek ügyéről. Most azonban a várva várt győzelem nem érdekli túlzottan a médiát.

Testvére, az Európai Parlamentben Magyarországot és a roma közösséget képviselő Mohácsi Viktória kezdte 2005-ben a jogvédő projektet.

„Az ország minden részéből hívtunk táborba, Felsőtárkányba olyan roma gyerekeket, akikről úgy gondoltuk, hogy téves diagnózis alapján kerültek kisegítő iskolába, csak azért, mert romák”, kezdi Mohácsi Erzsébet a nyolc éven át tartó program történetét. A hatvan gyereket gyógypedagógus, pszichológus és orvos is megvizsgálta, tekintettel a beiskolázást megítélő szakértői protokoll szempontjaira. Megállapították, hogy a gyerekek többsége alkalmas és képes lenne a normál általános iskola elvégzésére. Ehelyett fogyatékkal élő diákok képzésére alkalmazott, alacsonyabb szintű tananyagot oktató és, állítólag, egyéni fejlesztést lehetővé tevő „kisegítő”, „speciális” vagy mostani elnevezés szerint SNI (sajátos nevelési igényű) iskolába utalták őket. Az is kiderült, hogy ezek a roma gyerekek semmiféle személyre szabott fejlesztésben sem részesültek, amit az erre vonatkozó adminisztráció is bizonyított. Havas Gábor kutatása szerint Magyarországon a roma gyerekek egyharmada jár ilyen SNI-intézménybe, másik egyharmada normál tantervű cigány iskolába, és csak a fennmaradó hányaduk lehet „normál” integrált általános iskola diákja. Mohácsi Erzsébet állítását a területen dolgozó, neve elhallgatását kérő ismerősöm is megerősítette: pontosan annyi gyermeket fognak a szakértők fogyatékkal élőnek, kisegítő kisiskolásnak diagnosztizálni, amennyi férőhely van. Az integrált oktatásba utalt nebulók után magasabb fejkvóta jár, ami érthetővé teszi az intézmények „érdekeltségét”, bár a legkevésbé sem magyarázza meg a szakértői hivatal aljasságát. Azonban ezeket a leminősített gyerekeket egy életre megbélyegzik, hiszen bárhová jelentkeznének továbbtanulásra, munkahelyre, mivel papírjaikon szerepel a speciális iskolai képesítésük, tehát legföljebb hasonló speciális szakiskolákba nyerhetnek felvételt, ha a lakóhelyük közelében akad ilyen. A korrektség kedvéért azt is el kell mondanunk a szakértők „védelmében”, hogy nem kizárólag roma gyermekek esetében képesek téves diagnózist megállapítani: ismerek olyan testvérpárt, akiket kisegítőbe járattak, majd egyikük tanári diplomával zárta tanulmányait... De csak egy időre, mert most készül posztgraduális egyetemi továbbtanulásra. Szakértő lesz belőle, bárki meglátja...

A jogvédő szervezetek, köztük a Mohácsi Erzsébet által vezetett CFCF tizenkét kiválasztott roma diákkal kezdték meg a bírósági keresetek benyújtását. Az esetek többségében az évek alatt sokszor nevet s ügyvédet váltó alperesek (a fenntartó megyei önkormányzatok és a szakértői bizottság) a gyerekeket újramérő, fent említett független szakértői véleményeket kifogásolták. A bíróság által ezért kirendelt igazságügyi szakértőket, akik függetlennek semmiképpen sem tekinthetők, az őket alkalmazó állami szerv javára gyakorolták szakértelmüket: azt állapították meg, hogy a gyerekeket nem diagnosztizálták félre: jó helyük van a kisegítőben. Itt illik kitérni arra, hogy Európa „jobb helyein” a bíróság az állammal szemben pereskedő ügyekben nem hív be olyan igazságügyi szakértőt, aki állami fenntartású egyetemen vagy főiskolán tanít.

„Amikor emiatt vesztettük el az általunk vitt kecskeméti gyerekek hasonló ügyét, és láttuk, hogy a három gyereket ez mennyire megviseli, akkor elbizonytalanodtunk, hogy megérte-e az egész”, mondja Mohácsi Erzsébet a nyolc évig tartó procedúra egyik kritikus pillanatáról. Nem könnyű jelzők nélkül megállni ama tényt, hogy ezek a gyerekemberek az összes tárgyaláson jelen voltak, és mindvégig szemlesütve, helyzetüket szégyellve ülték végig ügyük tárgyalását. Nem nekik kellett volna és kellene mélységesen szégyenkeznie amiatt, hogy az ő gyermekkorukat, ha nem egész életüket megnyomorították.

„Ezek a gyerekek esélyt sem kaptak arra, hogy normál iskolába járva, megbélyegzés nélkül, az álmaik és tényleges képességeiknek megfelelően választhassanak életpályát”, állítja a jogvédő, majd újabb botrányos részlettel szolgál, immár István és András nyíregyházai, ill. másodfokú bírósági eljárásaiból. A másodfokon született ítélet csak azért ítélte meg az egymilliós kártérítést, mert eljárási hibát vétett az egyik alperes. Nem fellebbeztek idejében az elsőfokú ítélet ellen. De a diszkrimináció tényét nem állapították meg. A legfelsőbb bírósági döntés is csak azt ismerte el, hogy a szakértői bizottság nem járt el helyesen, amikor például megfosztotta a szülőket a szakvélemény elleni jogorvoslati lehetőségtől. Arról, hogy Andris és Pisti ép értelmű, és csak származásuk miatt kerültek a „bolondiskolába”, ahogy a gyerekek mondták, erről az ítélet nem szól. Az ellentmondásos bírósági döntés után, 2010 júniusában Mohácsi Erzsébet és stábja megkérdezte Andrást és Istvánt, szeretnék-e, hogy tovább vigyék ügyüket az utolsó lehetséges jogi fórumra, a strasbourg-i Európai Emberi Jogok Bíróságára. A két immár felnőtt fiatalember igazának elismerése azonban nem adhatja vissza a kisegítő iskolában, fogyatékkal élőnek minősítve eltöltött éveket. Nekik nem. Azonban Magyarországon és Európában roma gyerekek tízezreinek életére lehet hatással a tekintélyes grémium határozata. A 2011-ben benyújtott keresetről idén – talán nem véletlenül – szinte csak órákkal a nemzetközi holokauszt-emléknapot követően döntöttek. E szerint a két kisiskolást téves diagnózissal, igaztalanul utalták fogyatékkal élők iskolájába, ahol további jogsérelmeket kellett elszenvedniük oktatásuk, pályaválasztásuk során. Hazánkat pedig elmarasztalás illeti a döntés szerint azért is, mert több évtizede folytatja ama gyakorlatot, hogy roma gyerekeket téves diagnózissal minősít fogyatékkal élőnek.

Jelenleg arról még nem tudni, milyen lépéseket tesz az állam, hiszen még a fellebbezési idő sem telt le. Civilizált jogállam ilyen esetben az összes eddig hozott, jelenleg hatályos szakértői határozatát felülvizsgáltatja, méghozzá független, civil kontroll figyelmétől kísérve.

És ha így lesz, roma gyerekek ezrei iratkozhatnak át kisegítő iskolából a normál képzésbe.

Az alapítvány irodájából hazafelé tartva minduntalan eszembe jut, hogy engem is kisegítő iskolába akartak adni, és hogy mennyire rettegtem ettől. Gyengén látó és kancsal voltam, emiatt „debilnek” néztek, illetve a látáshoz kapcsolódó készségfunkciók gyengesége miatt alsó tagozatban végig rezgett a léc. Már sosem tudom meg bizonyosan, de sokáig még szüleim is így gondolták rólam, de büszkeségük okán és protekciós kapcsolataik révén mégsem kerültem a kisegítőbe. Sajnos a középiskolai szegregációtól már nem akartak megvédeni, sőt... Látássérültek iskolája helyett egy „rehabosnak” titulált, de csak tisztán lealázó – 13. számmal ékesített – szakmunkásképzős osztályba dugtak. Aztán mégiscsak sikerült megszöknöm a nekem szánt sors elől. Azonban meggyőződésem, hogy a szándékosan és bürosz-rasszista indíttatásból fogyatékosnak kikiáltott roma és többségi gyerekeknek még a valóban fogyatékkal élő társaiknál is nehezebb életük van.

Nagy Zoltán