Emberek a vízben
Ez nem a sportolókról szól, ez egy olimpia. Egy olimpiai bajnok, Risztov Éva mondta ezt, amikor arról kérdezték még az elutazása előtt a Klubrádióban, mit szól ahhoz, hogy szennyezett vízben kell úszniuk Rio de Janeiróban. De hát aki kiharcolta a jogot, hogy részt vehessen a világ legnagyobb sporteseményén, azt a fertőzésveszély sem fogja visszatartani.
Tudják, hogy rendeztek már ott korábban is nyílt vízi versenyt, az úszók nagy része bele is betegedett, volt, akit két hónapig kórházban ápoltak. Risztov Éva azt mondja, nem lép vissza, mert elindulnak a többiek is, hiszen évek óta erre készülnek. Megteszi, ami tőle telik, megpróbál minél gyorsabban úszni, és nemcsak azért, mert végső soron egy versenynek ez a lényege, hanem azért is, hogy a lehető legkevesebb időt kelljen abban a koszos vízben eltöltenie. Aztán majd hazajön, és kikúrálja magát.
Mert beugrik a vízbe, legyen bármilyen szennyezett, hiszen nagy a tét. Ha Prokopp Sándor 1912-ben nem lett volna abban a szerencsés helyzetben, hogy ki tudja fizetni a részvételi költségek felét, el sem utazhatott volna Stockholmba. Azzal, hogy győzött az egyik puskás számban, az államtól visszakapta az önrészt. A riói magyar aranyérmek már 35 millió forintot érnek, Azerbajdzsánban 510 ezer dollárt (Amerika a vert mezőnyben 25 ezer dollárral).
Az első olimpián még halálfélelmük is volt az úszóknak, mert az 1200 méteres verseny rajtja után a hajó, amelyről vízbe ugrottak, elindult a part felé, ott hagyva őket a 13 fokos, viharos tengeren. Ki tudja, mi történik, ha a rendezők nem küldenek vissza mentőhajókat, hogy aki fel akarja adni a versenyt, felkapaszkodhasson rájuk? Az első helyezett Hajós Alfréd azt mondta, rettegve úszott, nem is annyira a győzni akarás hajtotta, mint inkább az életösztön, és akkor nyugodott meg, amikor a görög matrózok kihúzták a vízből. A bajnok a tiszteletére felvont magyar zászlót maga vitte Athénba. Stobbe Ferenc, a futball egyik hazai meghonosítója nyomta a kezébe a vonat indulása előtt a Nyugati pályaudvaron, hátha szükség lesz rá az eredményhirdetéskor.
Ez volt a hőskor, az igazi amatőrök, a sportot szeretők korszaka. John Pius Boland, egy Oxfordban tanuló ír diák például azért utazott Athénba 1896-ban, mert az ókori görögök kultúráját kutatta, és érdekelte, hogyan éled újjá az olimpiai mozgalom. Barátja, aki a szervezőbizottságban dolgozott, benevezte a teniszversenyekre. Boland, akit amúgy a krikett jobban érdekelt, mint a tenisz, négy mérkőzést megnyerve olimpiai bajnok lett. Utcai cipőben játszott, mert teniszcipőt nem kapott Athénban. Párosban már rutinos olimpikonként indult el, összeállt azzal a német játékossal, Friedrich Traunnal, akit az első fordulóban vert meg, és vele is tornagyőztes lett. (Traun egyébként futószámokban is indult, később pedig ő lett az első német, aki a távolugrásban hat méter fölé jutott.)
Johnny Weissmüller, a későbbi Tarzan még az 1924-es olimpián is megengedhette magának, hogy 400 gyors előfutamának végén mellúszásra váltson, és kapálózott is egy kicsit, hogy szórakoztassa a közönséget.
Kapálózott Eric Moussambani is, 200 méteres idővel úszta le a 100 gyorsot, és a közönség erősen szurkolt neki, hogy a végén elérje a falat. Knézy Jenő (az idősebb), az egyik legfelkészültebb televíziós is segítséget kért, hogy melyik országnak a rövidítése a GEQ. Aztán az egyenlítői-guineai versenyzőnek nemcsak az országát és a nevét, hanem a becenevét – Angolna – is megtanulta a világ. Meg azt, hogy Moussambani szabad kártyával jutott el Sydney-be, nyolc hónappal az olimpiai előtt kezdett el úszni, egy tóban gyakorolt, 50 méteres medencét korábban nem látott, még a rajtkövet is meg kellett szoknia. Ő már azáltal lett sztár, hogy nem tudott úszni. Nem keveredett doppinggyanúba, nem állt mögötte orvosi stáb.
Az 1996-os olimpia előtti jegyzőkönyv-hamisításból botrány lett (úgy növelték a magyar úszók és ezzel a kísérők létszámát, hogy egy meg nem rendezett verseny eredményeivel nevezték be őket), a pólósok 1956-os szerepléséből anekdota. Szivós Istvánnak, a kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázónak Melbourne-ben a 200 méteres mellúszásban is rajthoz kellett állnia. Utólag nevezték be, a tizenegyes csapatlétszámon felül, és azért lett éppen a 200 mell, hogy ne vegye el a helyet az igazi úszók elől. A szabályok szerint a távot végig kellett úsznia ahhoz, hogy játszhasson a válogatottban. Végigúszta, egyszer elég volt, a selejtezőből nem jutott tovább, mehetett vízipólózni.
Ez hatvan éve volt.
Most meg hallgatjuk Risztov Évát, hogy Rio már nem a sportolókról szól, ez sportdiplomácia, politika.
De hát politika volt már 1920-ban is, amikor a világháború vesztes államait nem hívták meg az antwerpeni versenyekre. Aztán volt még propagandaeszköz, amikor a szocializmus felsőbbrendűségét a sportsikerekkel akarták bebizonyítani, 1952-ben Puskásék amatőrként így nyerhettek olimpiai aranyat, később az NDK-nak adtak kiugrási lehetőséget a kiemelkedő eredmények. 1980-ban amerikai nyomásra jött a nyugati bojkott, négy évvel később a szocialista visszavágó. Hogy mit akart a sportoló, már akkor sem érdekelt senkit.
Hallgatjuk Risztov Évát, a 10 kilométeres nyílt vízi úszás címvédőjét, és bólogatunk: doppinggyanú, kizárások, korrupció, ez már tényleg nem a sportolókról szól.
Aztán megkeressük az olimpiai programban, hogy mikor kezdődik Risztov Éva száma. És örülünk, hogy megnézhetjük, anélkül hogy hajnalig fenn kellene maradnunk.
