Elment egy nagy túlélő

Már indíttatása sem volt akármilyen a szardíniai Sassariból származó politikusnak: bár unokabátyja Enrico Berlinguer, az Olasz Kommunista Párt későbbi főtitkára volt, Cossiga 17 évesen a Kereszténydemokrata Párthoz csatlakozott, és annak fiatal reformszárnyának tagjaként került be az 1950-es évek végén a római képviselőházba. Később ő lett az Olasz Köztársaság történetének legfiatalabb belügyminisztere, a szenátus legfiatalabb elnöke, végül pedig a legfiatalabb államfő.

Első fontos tisztségét 1966-ban kapta a 3. Moro-kormányban, ahol védelmi államtitkár-helyettes lett. 1976. februárjában, alig 48 évesen lett belügyminiszter – a lehető legforróbb pillanatban: tombolt a terrorizmus, a Vörös Brigádok ekkor hajtották végre legvéresebb akcióikat, napirenden voltak az utcai összecsapások tüntetők és biztonsági erők között, miközben a titokzatos P2 „szabadkőműves páholy” tagjai beszivárogtak a közélet kulcspozícióiba, köztük a belügyminisztériumba is. Ő állt a Viminale élén, amikor 1978. március 16-án elrabolták, majd alig három hónap múlva megölték Aldo Moro kereszténydemokrata pártelnököt, a kommunistákkal kötött „történelmi kompromisszum” atyját. Az olasz közvélemény szemében Cossiga volt az első számú bűnbak, hogy sorsára hagyta Morót, ezért a belügyminiszter le is mondott tisztségéről.

Ennek ellenére egy évvel később ő lett a kormányfő, de erről a posztról is viharos körülmények között kellett távoznia 1980 végén: személyesen Berlinguer vádolta meg a parlament előtt, hogy segítette a Prima Linea terrorista szervezet egyik körözött vezetőjének, Marco Donat Cattinnek a külföldre szökését, ugyanis a fiatalember apja, Carlo a Kereszténydemokrata Párt főtitkár-helyettese volt. A vádemelésre ugyan nem került sor, de az ügy miatt Cossiga évekre háttérbe szorult. Ennek ellenére 1983-ban a szenátus elnökévé választották. Ez a konszenzus tette lehetővé számára, hogy 1985 júliusában átvegye a köztársasági elnöki tisztséget a köztiszteletben álló Sandro Pertinitől. Államfői tevékenységének leglátványosabb időszaka 1989-ben, a Berlini Fal leomlása után következett be, amikor a nyilvánosság elé tárta a köztársaság titkos krónikájának több fejezetét, köztük az Olaszország és Egyesült Államok közötti titkos megállapodásokat, amelynek kapcsán számos politikus, titkosszolgálati vezető és más közéleti személyiség került a támadások középpontjába.

Éppen egy ilyen leleplezés miatt vált meg a köztársasági elnökségtől 1992. április 28-án, két hónappal mandátuma lejárta előtt: felfedte ugyanis a Gladio-tervet, amelyet „vörös veszély” esetén kellett volna a NATO-szövetségesekkel együtt alkalmazni. Ennek értelmében, ha baloldali fordulat fenyegette volna Olaszországot, mozgósítani kellett volna a hűséges „alvó sejteket”, amelyek az ország területén elrejtett NATO-fegyverekkel átvették volna a hatalmat, letartóztatták volna a baloldali és szakszervezeti vezetőket. Vagyis Olaszországban a „korlátozott szuverenitás” elve ugyanúgy működött, mint a Falon túl, ez volt a „Brezsnyev-doktrina” nyugati változata. Cossiga szerint azonban erről "mindenki tudott" , és az OKP-t vádolta azzal, hogy ebből politikai ügyet csinált, ezért inkább lemondott.

A nagy túlélő Francesco Cossiga az egész politikai osztályt maga alá temető Tangentopolit is megúszta, örökös szenátorként politizált tovább élete végéig. Közben szabad idejében tovább csiszolta alkotmányjogászi tudását, elmélyült az ezotériában, ólomkatonákat gyűjtött és kémtörténeteket olvasott.

Mindazonáltal az egykori államfő végrendeletében megtiltotta, hogy állami gyászszertartást rendezzenek emlékére...