Elemi ösztönök?

Csángó gyermekek táborában töltöttem egy hetet Berekfürdőn, ahol Moldvából érkezett általános iskolásoknak tartottam drámafoglalkozásokat. Sokat tanultam tőlük a szokásaikról, a hagyományőrzésről.

A tábor egyik napjára barantás foglalkozásokat időzítettek a szervezők, ahol különféle ősmagyar harcművészeti praktikákkal ismerkedhettek meg a résztvevők. Bemelegítésként a magnó régi magyar katonai indulókat harsogott, és a vezető zárt sorokba állította a gyermekeket, akikkel aztán lelkesítő menetelésbe kezdtek. Volt ott jobbra át, balra át és minden, ami belefér. Ezt követően külön csoportokban botozhattak, nehéz, vasból készült dobócsillagot hajigálhattak, íjászkodhattak a vállalkozó szelleműek. Én messziről szemléltem a történéseket, mígnem eljött az este, és a pedagógusokkal beültünk a szomszéd kocsmába egy italra. Hamarosan a barantások is csatlakoztak hozzánk.

Komolyan érdekelt, hogy miféle társulás ez a „barantizmus”. A hagyományőrzésen túl van-e más célja ennek a csoportnak?

A barantások vezetője elmondta, hogy különféle harcművészeti praktikákkal az idegrendszerre jótékony hatást gyakorló mozgást végeznek, s ez segít kibontakoztatni az elemi ösztöneinket. Probléma ugyanis, hogy mostanság az óvónők és a tanítók rászólnak a fiúkra, ha birkóznak, pedig ilyet nem szabad, mert az erőszakot természetüknél fogva igénylik. „A nők ezt sosem fogják megérteni.” Arra a kérdésemre, hogy vannak-e az erőszakon kívül az ösztönök kiélésének alternatív módjai, azt felelte, hogy az mind csak pótcselekvés, és komoly problémát okoz a fejlődésben.

Az is érdekelt, hogy ehhez a fizikai tevékenységhez milyen módon kapcsolódik a rovásírás. A vezető a kérdésemre zavarba jött, és a válaszában ingerültséget éreztem. (Vagy egyszerűen becsaptak az elfojtott elemi ösztöneim.) Megtudtam, hogy a rovásírás megfejtése a szellemi energiákat szolgálja, és segít visszatalálni a magyarság ősi küldetéséhez. Ezen a ponton elvesztettem a fonalat, ezért megkértem az urat, hogy fejtse ki bővebben ezt a küldetést. Példának a Magyarok Országos Gyűlését hozta fel, amely nemrégiben zajlott le, és időtartama alatt a levegőben pezsgett a kollektív nemzeti érzelem. Említette, hogy politikai beszédek is előfordultak a színpadon. Hamar hozzátette, hogy itt nem kell a szélsőjobboldalra gondolni, ugyanis ezen a gyűlésen „csak a közép” vett részt. A közép definiálása után kiderült, hogy az esemény azokat az embereket tömörítette, akik vissza akarnak térni a magyar nép küldetéséhez, hogy átvegyék sorsuk irányítását az idegenektől, akik tönkretették az országot.

Talán nem is kell mondanom, hogy a gondolatmenet innentől megállíthatatlanná vált. Vázlatpontokban valahogy így nézett ki a monológ: a szerbek és a románok a második világháború idején embereket nyúztak, a magyarok akkor is tiszták tudtak maradni. A numerus clausus arányos intézkedés volt. Horthy nem tett semmi rosszat. A holokauszt hazugság, a média nyomja belénk. Ha drámával foglalkozom, biztosan én is látom, hogy ha bármelyik színházi előadást vesszük alapul, a társulat 90 százaléka zsidó.

Ennél a pontnál az egyik pedagógusunk megkérte az urat, hogy lehetőleg fejezze be, amit elkezdett, mert sokakat bánt a szavaival. A vezető nagy felháborodva fordult el, és nem szólt hozzánk az est további részében.

Miután megnéztem a (jogerősen feloszlatott) Magyar Gárda Hősök terén tartott születésnapi „megemlékezéséről” készült videót, és hallottam, hogy „magyar az, aki ha eljön az idő, kinyír tíz liberálist”, mélyen elgondolkoztam a baranta-führerrel történt beszélgetésünkön.

És irigylem a csángó gyermekeket, akik önfeledten játszottak a barantás botokkal, és fogalmuk nem volt arról, milyen eszmék állnak a bot másik végén...

Jabronka Richárd
E-mail