Egy olvasónk útinaplója
Ezúttal egy hozzánk intézett olvasói levelet adunk közre ebben a rovatban, lévén, hogy Veszják igazi útinaplóval örvendeztette meg szerkesztőségünket. Reméljük, hogy példáját mások is követik, és megírják nekünk ausztriai élményeiket, amelyek másoknak is tanulságosak lehetnek.
Imádom Ausztriát, ez egy csodaország, ahol az Alpok vonulatai, a tisztavizű patakok, a rendben tartott történelmi épületek, világszínvonalú múzeumok és galériák, valamint lélegzetelállító hegyi tájak és rengeteg-rengeteg virág várja a friss levegőre, szépségre, nyugalomra vágyó látogatókat.
Az utazás tervezése közben sokat gondolkodtam, (egyébként már évek óta) hogy vajon ildomos-e megnézni egy koncentrációs tábort, de végül is mellette döntöttem. Perverzió, vagy a történelmi szörnyűségek elfogadása, felfogása? Mindenesetre kollegáim furán néztek rám, amikor elmondtam, hogy terveink szerint Mauthausen lesz utazásunk első megállója. A mauthauseni koncentrációs tábor kiépítését 1938-ban kezdték meg. A kezdetben csak osztrák foglyokat őrző tábor hamar kinőtte magát, és a háború végéig több részből álló haláltábor-komplexummá vált, melynek (szerencsére) üres falai között furcsa érzés volt sétálni.
A táborban nemcsak zsidó vallású polgárok, hanem a köztársaság védelméért harcoló spanyolok, kommunisták és hadifoglyok is szörnyű kínhalált szenvedtek. Az épületek, barakkok, emléktáblák, a halált osztó helyek rendkívül nyomasztóak voltak, és már azon sem csodálkoztam, hogy nézelődés közben hangokat hallottam magam körül. „A természetnek varázsos gyógyító ereje van, de történelemben nincs ilyen gyógyító erő... bár azt mondjuk »fű nőtte be a helyét«, de a fű alatt továbbra is ott fekszenek a halottak." (Hans Maye) Valahogy nagyon közel került hozzám azon a sétán ez a gondolat. Ami emlékezetes maradt még, hogy a tábor nemcsak a zsidó vallásúak szenvedéseit akarja az agyunkba vésni, hangsúlyozni, hanem minden ott szenvedőnek és halálba hurcoltnak emléket állít.
Mauthauseni kitérőnk után Salzburg, Mozart városa következett, ahol a kötelező körök lefutása (Mirabell-kastély és kertje, érseki rezidencia, Dóm, Főtér, Mozart szülő- és lakóháza, Szent Péter templom, a hellbrunni kastély vicces szökőkútjaival) után felsétáltunk a Festungba ……….és a látvány kárpótolt minket mindenért. Az esős délutánokért és az árvíztől való félelemért, a hidegért és minden kellemetlenségért. Salzburg belvárosa egyébként 1997 óta a világörökség részét képezi, a templomok, várak, kastélyok és paloták sokasága jellegzetes képet ad a városnak. Azonban a múltban a sókereskedelem révén meggazdagodott város, nemcsak gyönyörű belterületei, rendezettsége miatt világhírű, hanem az évente megrendezésre kerülő Salzburgi Ünnepi Játékok is hatalmas vonzerőt jelentenek a kultúra iránt fogékonyak számára. A parkot, a színdarab díszleteire emlékeztető tereket felderítve sétáltunk, kávéztunk és természetesen fotóztunk is naphosszat. Mozartkugel minden sarkon, A Muzsika hangja és a Trapp család; szinte együtt lélegeznek velünk
Ha valakit nem csak a külsős helyszíneken való fotózás érdekel, érdemes kiváltani a Salzburg-kártyát, amellyel múzeumokat látogathatunk meg ingyen, sőt a tömegközlekedést, kirándulóhajót is díjmentesen használhatjuk. A számtalan lehetőségért érdemes felkeresni Salzburg információs oldalát. Salzburgról még ódákat lehetne zengeni, de folytassuk utunkat a Wörthi-tóhoz, Veldenbe.
A vár, amely a filmeseknek is megtetszett
Útközben, alighogy felhajtottunk az autópályára, egy pazar várkastélyt pillantottunk meg, így dacolva az esővel, ismét nekiláttunk az előttünk tornyosuló hegy megmászásának, fel, a werfeni várhoz. A Salzburgtól körülbelül 40 km-re fekvő vár érdekessége azon kívül, hogy gyönyörű, az, hogy itt forgatták a Kémek a Sasfészekben (Where Eagles Dare) című, 1968-ban készült háborús filmet, Richard Burtonnel és Clint Eastwooddal a főbb szerepekben. Napjainkban solymászbemutatók és állandó kiállítások várják a látogatókat.
Kis kitérőnk után érkeztünk meg a Wörthi–tó partján fekvő Velden településre, ahol éppen sportautó-fesztivált tartottak. Én még életemben nem láttam ennyi hangos, csillogó Ferrarit, Mustangot, Lamborghinit, és még tucatjával számomra ismeretlen „felségjelű” sportautót, olajozott hajú fiatalt, öreget és csinilányt egy helyen. A tó szinte körbe van kerítve, így nem sok lehetőségünk volt arra, hogy lesétáljunk a partjára és megmártózzunk a vízben. Szerencsére az idő megunta a folyamatos sírást és jobbra fordult.
A Wörthi-tavat körbejárva természetesen megnéztük a Maria Wörthöt, és a Pyramidenkogel nyújtotta panorámát. Itt is érdemes kiváltani a Karintia-kártyát, ha valakinek kedve támad múzeumokba menni. Azonban a legnagyobb élmény nem a mikroklímájú Wörthi-tó körüli andalgás volt, hanem egy a prospektusból kinézett kirándulásunk Villacher Alpen Roadon és Maltatalban. Kacskaringós szerpentineken, hajtűkanyarokkal tűzdelt gyönyörű tájakon át vezet az út a kilátókhoz, pihenőkhöz. A lélegzetelállító panoráma mellett vízesések, csend, béke és nyugalom ölelt át. Érdemes volt tehát megállni, kikapcsolódni, élvezni a gyönyört, a nem mindennapi pillanatot és friss levegőt.
Ausztria kedvességet, vendégszeretetet, időtlen természeti szépséget jelent számomra, kedvelem, ahogyan kultúráját, múltját napjaink modern elvárásaival ötvözi. Természetesen csak töredékét tudtuk bejárni ennek a tájnak, és megnézni látnivalóit, azonban a kirándulás végén megint megfogalmazódott bennem: vajon Magyarország gyönyörű adottságait miért nem tudjuk hasonló mértékben kihasználni? Szeretném ugyanezt az érzést felfedezni magamban itthon is.
Üdvözlettel: Veszják
