Egy New York-i ügyvédbojtár háborúja a Kaukázusban

A háború utáni „felállás” a háborút kirobbantó ostoba grúz vezetés számára cseppet sem kedvező. Egyfelől immár nyugodtan lemondhat két tartományának, Észak-Oszétiának és Abháziának a visszatagosításáról. Ezek számára éppúgy elvesztek, miképp Koszovó Szerbiának. De facto ugyan már régen elvesztek – a koszovói párhuzam ebben az értelemben is jogos –, de jure pedig csak most fognak. Másfelől az orosz katonai jelenlét mélyen „beleváj” Grúzia szuverenitásába.

Vegyük sorra e döntő változásokat, előtörténetükkel egyetemben.

Sztálin rajzai

Történelmi értelemben Oszétia – amelynek északi fele ma az Orosz Föderációhoz tartozik – nem volt része Grúziának. De Abházia sem, lévén a magyar államalapítás idején önálló hercegség, majd később olyan viszonyban Grúziával, mint Litvánia Lengyelországgal. Az abház közösség mindig is önálló életet élt. A két „kisállam”, ha úgy tetszik, Sztálin egyik fő kedvtelésének, a határrajzolgatásnak esett áldozatul. (Az ilyesmit, mellesleg, az ukrán származású Hruscsov is szerette: egy tollvonással az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak adományozta például a Krím-félszigetet, ami, miután ez a fekete-tengeri orosz flotta támaszpontja, súlyos konfliktusokat ígér a jövőre nézve. Ukrajna ugyanis a NATO-ba igyekszik.)

Egy lényeges megszorítással azonban. Az abházok is, a déloszétek is – ha formálisan is, de – autonómiához jutottak. Saját felfogásuk szerint nem Grúzián, hanem a Szovjetunión belül. De ennek a sztálini, majd a Sztálint követő szovjethatalom évtizedeiben sok jelentősége nemigen volt. Tudjuk, mit ért valójában az autonómia abban a mélyen centralizált rendszerben, akármilyen ruhába öltöztették is. Köztársaságiba (mint a baltiakét), autonóm köztársaságiba (mint az abházokét) vagy autonóm területibe (mint a déloszétekét). Moszkva akaratához képest egyik sem ért sokat, és akkor még finoman fogalmazok. De azért a nagyon keveset is becsülni kellett valamilyen fokon, amiképp az erdélyi magyarok szemében is volt jelentősége az idővel megszüntetett (székelyföldi) Magyar Autonóm Területnek.

A bajok a tágabb régióban, a Kaukázusban akkor kezdődtek, amikor már érezhetővé vált a Szovjetunió széthullásának közelsége: a nyolcvanas évek legvégén. Jellegzetes epizódként idézhető fel az örmények és azeriek még a Gorbacsov-érában kirobbant véres konfliktusa az azeri területen fekvő, de nagyrészt örmények lakta Hegyi-Karabah birtoklása fölött.

A két, elvben baráti, szocialista és szövetséges köztársaság, Azerbajdzsán és Örményország kommunista vezetőit még Gorbacsov sem volt képes lecsitítani, olyannyira azonosultak önnön nacionalistáik céljaival. Grúziát meg az abházok és oszétek mozgalmai szaggatták fel. Ők ketten valósággal rettegtek a köztársaság csakhamar bekövetkező függetlenné válásától, minthogy az autonómiájuk megvonásával fenyegetett. (Valóban. A nacionalista Zviad Gamszahurdia, a független Grúzia történetének legszerencsétlenebb – majdani – elnöke pontosan erre törekedett.)

Ám amíg a karabahi véres háborúban még konnotációként sem szerepelt a Szovjetunió és/vagy Ororszország, a déloszét és abház autonóm mozgalmaknak volt egy jellegzetesen oroszbarát éle. A kilencvenes évek legelején nyilvánvalóvá – hogy úgy mondjam, véresen manifesztté – vált a két autonóm terület nem grúz többségének a Szovjetunió megtartása iránti akarata. Az oszét és abház közösségek kezdettől fogva az oroszokban kerestek maguknak protektort – a független Grúzia ellenében.

Némileg durvítva a dolgokat: körülbelül 1993 és két, Abháziában különösen véres, etnikai tisztogatással járó kvázi polgárháború óta a vegyes lakosságú (de többségében nem grúz) Dél-Oszétiának és a grúzoktól gyakorlatilag megtisztított (ez is elintézetlen számla!) Abháziának saját kormánya van, mindkettő függetlennek tekinti magát, és mindkettő a Független Államok Közösségének leple alatt tevékenykedő, Abházia esetében még ENSZ-mandátummal is rendelkező orosz békefenntartók védelmét élvezi.

Nem bizonyítható és nem okadatolható, hogy Oroszország (mármint a jelcini) tevékeny részt vett volna e formailag ma is Grúziához tartozó tartományok „kirobbantásában” – Abházia esetében végképp nem –, de abban föltétlenül van igazság, hogy Moszkva az ujját nem mozdította a grúz területi épség és szuverenitás visszaállítása érdekében. Inkább élvezte az abházok és oszétok rokonszenvét, mint segített volna a grúzoknak. Érdekes módon – és a kettős mérce kirívó példája gyanánt – a tőle távoli Koszovóban az ottani „grúzoknak” (a szerb hatalomnak) a pártját fogta ugyanakkor. „Megértette”, hogy abházok és oszétek nem óhajtanak grúz uralom alatt élni, de nem értette meg, hogy a koszovói albánságot ugyanilyen viszony fűzi a szerbekhez.

Szakad a cérna

Egy évtized telt el viszonylagos békében, orosz békefenntartók közreműködésével. Az amerikaiak inspirálta grúz „forradalom” azonban, amely Gorbacsov hajdani jobbkezét, Sevardnadzét megfosztotta a hatalomtól, és a hajdani New York-i ügyvédbojtárt, Miheil Szaakasvilit segítette ugyanoda (2003), gyökeresen változtatott ezen a helyzeten. Szaakasvili elnöksége első napjától kezdve feltűnően nagy összegeket költött fegyverkezésre, és amellett, hogy országa számára a NATO-csatlakozást tűzte ki elsőrendű politikai célként, nem csinált titkot abból, hogy az „elszakadt országrészeket” vissza kívánja tagosítani.

Ennek az írásnak a terjedelmét messze meghaladja azoknak a konfliktusoknak a számbavétele, amelyek az elmúlt öt évben Grúzia és Oroszország között kirobbantak. A lényeg az, hogy Szaakasvili akkor lépett amerikai röppályára, amikor Putyin Oroszországa megelégelte Oroszország világpolitikai pozícióinak folyamatos aláásását. (Emlékezzünk: idősebb Bush megígérte Gorbacsovnak, hogy a NATO nem terjeszkedik a hajdani szovjet birodalom határain túlra. Ehhez képest az első lépcsőben a hajdani szovjet vazallusok, a másodikban a balti államok léptek be az észak-atlanti katonai-politikai szövetségbe, amit Ukrajna és Grúzia NATO-tagságának erőteljes pártfogolása követett.)

Gondolom, ebből adódtak az orosz– grúz „súrlódások”, és Moszkvában akkor szakadt el a cérna, amikor idén augusztus 8-án, a pekingi olimpia nyitónapján a NATO-országokból származó grúz fegyverek nemcsak Chinvali, a déloszét főváros alvó lakosságát, hanem az orosz békefenntartókat is célba vették.

Kikötői blokád

Grúzia ezt a háborút elveszítette, lévén nagyságrendekkel gyöngébb katonai hatalom, mint Oroszország. De ami a szemünk előtt kibontakozik, az nem éppen az oroszok nagyvonalúságról tanúskodik. A Medvegyev–Putyin-tandem Szaakasvili szándékait a legteljesebb rosszhiszeműséggel ítéli meg. Minapi katonai lépéseivel – amelyekbe nemcsak egy grúz területen levő ütköző övezet létrehozása tartozik bele a grúz állam és a tőle elszakadni akaró tartományok között, hanem Grúzia egyetlen komoly kikötőjének, Potinak az ellenőrzése is – nyilvánvalóan arra törekszik, hogy a mai grúz elnök még csak ne is forgathassa a fejében Dél-Oszétia és Abházia visszatagosítását, mi több, katonaságának szuverén mozgatását. Azaz: orosz védnökséggel maradjon a status quo, aminek a vége akár e tartományok Oroszországhoz való csatlakozása is lehet.

Akárhogyan van, az biztos, hogy a dél-oszétiai vérontás után nincs olyan abház és oszét, aki ma grúz fennhatóság alatt akarna élni. És a politika állítólag az emberekért van.