Egy kiskirály végzete

Po ellen megvesztegetés, sikkasztás és hatalommal való visszaélés volt a tripla vád. Nem vallotta magát bűnösnek, és sorban visszautasította a vádakat. Ha eljátssza, hogy elhagyatott, becsapott, bűnbánó ember és politikus, aki pártjának bocsánatáért esedezik, az életfogytiglannál jóval kevesebbet kap, 15 évet, talán még annyit se, mert a politikai indíttatású pereket így szokták koreografálni Kínában. De ez összeférhetetlen lett volna Po amúgy is túlfejlett éntudatával, az átlagos politikusét messze meghaladó intelligenciájával, bennfentességével, kapcsolatainak szerteágazó voltával, ki nem hunyó ambíciójával. Pláne hogy tudta: ötnapos pere nyilvános, olyannyira az, hogy Kínában példátlan módon a bíróság egy mikroblogon közreadja a tárgyalás jegyzőkönyvét, a perbeszédeket, a védelem álláspontját, a tanúvallomásokat.

Po nem a „semmiből” került a kínai politikusok élvonalába. Apja, Po Ji-po (akinek a nevét az ötvenes években mi magyarok is megtanulhattuk) egyike volt a kínai forradalom, a kommunista párt, a maói államrendszer nagy alakjainak: megszámlálhatatlanul sok tisztséget viselt Mao Ce-tung életében, majd Teng Hsziao-ping „uralkodása” idején. Nevét a kommunista Kína „nyolc halhatatlanjának” egyikeként volt szokás emlegetni – nem utolsósorban az életkora miatt (majdnem száz évet élt, 2007-ben hunyt el). Po vitán felül szorgosan egyengette történelemből és újságírásból diplomázott másodszülött fiának, Hszi-lajnak a karrierjét. Az ő támogatásával lett előbb a legészakibb kínai melegtengeri kikötő, Dalien (Dairen) első embere, Lianonig tartomány kormányzója, majd kereskedelmi miniszter, majd a csungkingi óriásprovincia, harmincmillió ember (!) mindenható ura, végül pedig a párt politikai bizottságának tagja.

Amilyen szépen és gyorsan emelkedett – az imént leírt karrier tizenöt évet se vett igénybe –, olyan gyorsan zuhant lefelé. De nem mindegy, mikor, még kevésbé, hogyan. Amikor fölmentették a csungkingi agglomeráció első titkárának tisztéből, Kínában még nem dőlt el a párt és az állam vezetéséért folyó hatalmi harc. 2012 tavaszát írtuk. Po szinte nyilvánosan bejelentette igényét arra, hogy be kíván kerülni a politikai bizottság állandó bizottságába, a legszűkebb vezető testületbe s onnan talán magasabbra is. Mindennek a tetejébe elkezdett a katonai vezetés köreiben is maga mellett lobbizni. Kevés támogatója volt ebben a vállalkozásban, sőt. De a történetnek ez a fele elválaszthatatlan az ő egészen különleges stílusától, hatalomgyakorlásának a többi vezető számára riasztó módszereitől.

Po olyan volt – remélem, a példa nem túlzó –, mint Argentínában Perónék, Juan és Evita együtt. Egyfelől a szegények, a hatalmas gazdasági fellendülésből kiszorultak híve, támogatója és közvetlen „beszélgető partnere”; igazi népfi. Ha úgy tetszik, az utca emberétől eleve elzárkózó, kamarillákba tömörülő, magas falak mögött élő, csak hivatalos rendezvényeken látható politikai elit nemezise. Egyfajta „újbaloldali” figura, aki például a Mao-korszak forradalmi dalait kezdte megint népszerűsíteni. Másfelől pedig: showman, aki imádta a nyilvánosságot, tudta kezelni a médiát, bele volt szeretve a divatbemutatókba, látványprogramokba, némileg metaforikusan: szökőkútavatásokba. Nagyon elütött a társaitól, akik csungkingi népszerűségét elirigyelték. (Nota bene már a dalienit is.) Szinte bizonyosra vehető, hogy a „csúcson” nem látták volna szívesen maguk között a „kis hercegnek” csúfolt Pót. (Mellesleg: Hszi Csin-ping – Xi Chingping –, aki ma a kínai párt és állam vezetője, ugyancsak „kis herceg”, mert az ő apja ugyanolyan veterán vezető volt, mint Po Ji-po.)

2012 márciusában Po Hszi-lajt fölmentették a csungkingi pártbizottság első titkárának tisztségéből. Egy hónappal később fölfüggesztették központi bizottsági és politikai bizottsági tagságából. Szeptemberben már kizárták a pártból. Októberben legutolsó posztját, a parlament állandó bizottságában (elnökségében) viseltet is elvették tőle, s csak ezután indítottak hivatalosan is büntetőeljárást ellene.

Mi történt? „Szebbet” egy televíziós dokudráma forgatókönyvírója se tudna kitalálni. Csungkingban holtan találtak egy Neil Heywood nevű brit üzletembert, aki azzal foglalatoskodott, hogy egyfajta strómanként brit beruházókat és kínai üzletembereket hozzon össze. (Közben a londoni hírszerzésnek, az MI6-nak dolgozott.) Az ilyesmi persze lehetetlen lett volna a pártbizottság támogatása nélkül – ahogyan egész Kínában ez volt az úzus. (Hogy a haszonból mennyit osztottak vissza a pártvezetőknek, mennyiségileg titok, tényében senki sem vitatja.) Heywood bizalmasa nem más volt, mint Po ügyvéd felesége, a szép és ugyancsak „forradalmár” családból származó Ku Kaj-laj (Gu Kailai).

Kettejük között egy ponton anyagi természetű nézeteltérések támadtak, amit az asszony olyképpen „oldott meg”, hogy egy bűntársával megmérgezte az angolt férfit. Erről viszont tudomása volt Vang Li-csunnak (Wang Lichun), Csungking rendőrfőnökének, aki, mint kiderült, valamiféle szerelmi viszonyban volt Ku asszonnyal. Ismeretét Vang megosztotta főnökével, akitől jutalmul kapott egy pofont és egy életveszélyes fenyegetést. Rémületében a rendőrfőnök egészen példátlan kalandra határozta el magát: elment a szecsuáni tartományi főváros, Csengtu (Chengdu) területén működő amerikai konzulátusra, és ott menedékjogot kért, amit nem kapott meg. Kijőve az épületből, a kínai állambiztonság nyomban lefogta és Pekingbe szállította.

(Vangról talán még annyit, hogy Póval kéz a kézben megtisztította Csungkingot a szervezett bűnözéstől, azaz az ottani maffiától. Ez roppantul tetszett a köznépnek, sokkal kevésbé maguknak az áldozatoknak és a velük összefonódó politikusoknak. Amikor Pónak a hatalommal való visszaélés vádját nekiszegezték, napvilágra kerültek azok a brutális módszerek, amelyekkel a csungkingi rendőrség leszámolt az alvilággal. Tény: a rendőrök semmitől se riadtak vissza, se a kínzástól, se a gyilkosságoktól.)

A csinani perben a vád a mérgező feleséget és a rendőrfőnököt is tanúként vonultatta fel Póval szemben, aki nejét és legbensőbb bizalmasát őrült hazudozóknak nyilvánította, természetesen azért, mert vallomásaiknak a lényege az volt, hogy Po az ő közreműködésükkel el akarta palástolni a Heywood-gyilkosságot. Erre csak azt lehet mondani: bizonyosan el akarta. Ha nincs szerelmi háromszög, ha a nej nem mérgezi meg az angolt, ha a nejbe szerelmes rendőrfőnök nem akarja megzsarolni a nagy hatalmú párttitkárt (azért talán, hogy adja oda neki az asszonyt?), akkor Po Hszi-laj talán ma Kína egyik vezetője, nem pedig életfogytiglani elzárásra ítélt bűnöző.

De mindezzel együtt is Hszi Csin-ping elnök és társai megtehették volna, hogy „kivonják” Pót a büntetőeljárásból. Hogy nem tették, annak az okát már megneveztem. Olyan riválist láttak benne, akitől szabadulni kell. Ebből adódóan a Po-per politikai per volt, és jellemző az elítéltre, hogy körülbelül azzal távozott a tárgyalóteremből, amivel Fidel Castro 1953-ban: „A történelem majd felment.” „Apámat is meghurcolták (mármint a kulturális forradalomban), mégis visszajött.” De Kína-szakértők szerint Pónak nincs visszaút a politikába. Tízévenként van rendezett hatalomváltás, és ő ma hatvannégy éves; még ha szeretnék, akkor is késő volna. Éppúgy elfelejtik, mint Peking volt polgármesterét meg a volt sanghaji első titkárt, akik az elmúlt két évtizedben ugyancsak korrupciós vádakkal kerültek börtönbe, s vagy elhunytak, vagy még mindig ott vannak.