Daniela Schwarzer: szükség lehet egy párhuzamos kasszára, ami a közös európai normákhoz kötött
– Kínosan nehéz tárgyalások után áll fel az új német kormány, amelynek az lenne a feladata, hogy az unió gyengülésének folyamatát megállítsa. Visszalendítse az ingát, amely a közös uniós értékek helyett a vélt vagy valós nemzeti érdekek érvényesítése felé tért ki. Vállalkozhat-e erre egyáltalán?
– Erre kell vállalkoznia a részletes koalíciós szerződés alapján, hiszen az a prioritások között rögtön az első fejezetben Európa ügyét, az Európai Unió továbbfejlesztését állítja az élre. Az unióban ma két igazán aggasztó jelenség van. Az észak-déli megosztottság, amely az eurozóna működésével kapcsolatos, és úgy fogalmazható meg: mit kell tennünk annak érdekében, hogy Dél-Európa országai felzárkózhassanak a fejlettebb északhoz? A másik problémakör, amely egyre több fejtörést okoz, a kelet – nyugati megosztottság. Ezt gyakran az értékrendek összeütközéseként, egyes kelet-közép-európai országokban a jogállamiság és a demokrácia működészavaraiként szokták leírni. Amikor arról beszélünk, hogy az új német kormánynak reagálnia kell a demokratizmus gyengülésére a térségben, akkor rögtön emlékeztetni kell: Berlin egyedül semmit sem tehet, ebben széles, összeurópai megközelítésre van szükség. És világos beszédre. Az Európai Unió olyan szövetség, amely értékek közösségére és a jogállamiságra épül. Az új német kormánynak ezért javasolnia kell, hogy kössük az uniós költségvetési kifizetéseket bizonyos normák betartásához, a jogállamiság elveinek követéséhez. Ezt nehéz lesz elkerülni.
– Meg elfogadtatni is nehéz lesz az állam és kormányfőket tömörítő Európai Tanáccsal.
– Tény, hiszen az európai költségvetés véglegesítéséhez ott konszenzusra van szükség. A költségvetési kifizetések korlátozásakor ráadásul nem csak a jogállami normák megsértése jöhet számításba, de a korrupció elleni küzdelem is. Ebben az esetben pedig nem csak Lengyelország és Magyarország érezheti magát a célkeresztben, de több másik állam is. Kétségtelen, hogy ezeket a döntéseket nehéz lesz elfogadtatni, ugyanakkor nyilvánvalóan jogos a nettó befizető országok aggodalma. Különösen, ha egyes államok – közöttük Németország – vállalja, hogy növeli kifizetéseit, pótolva a Brexit miatt kieső bevételek egy részét. Amikor a nettó befizető államok adózóinak pénzét a szolidaritás elvei alapján más országok felzárkóztatására költik, igenis megkövetelhetik, hogy bizonyos értékeket, jogi normákat, demokratikus alapelveket tiszteletben kell tartani, mert ezekre épül az Európai Unió.
– Ezt értem. Csak azt nem értem, hogy hogyan lesz erről konszenzus. Nem véletlen például, hogy a magyar kormány nem hajlandó részt venni az európai ügyészség munkájában: nem akarja, hogy az OLAF jelentései alapján a magyar ügyészség megkerülésével vádemelésre kerülhessen sor. Hogyan alakulhat ki közös nevező?
– Nehéz lesz megteremteni.
– Nehéz, vagy lehetetlen? Ön komolyan gondolja, hogy az új közös költségvetési szabályokat egyhangúan el lehet fogadni, amíg az Orbán Viktortól és Jaroslaw Kaczynskitól függ?
– Reménykedjünk. Bár kétségtelen, hogy ennek egyelőre még nem látjuk jeleit. Ha így marad, akkor az asztalra kell tenni más opciókat is. Lehet, hogy ezek az opciók nem nagyon elegánsak, hogy torzítják a képet, de működőképesek lehetnek. Politikailag kivihetőnek látszik, hogy ha egy-egy ország hajlandó a kötelezőnél többet befizetni a közösbe, akkor ebből a pluszból hozzunk létre speciális alapot, amelyből csak bizonyos feltételek alapján lehet a pénzhez kifizetésekhez hozzájutni. Ez nyilvánvalóan párhuzamos struktúra lenne az uniós büdzsé mellett. Nem állítom, hogy ez nagyon csinos megoldás, azt sem, hogy a legjobb. Ám tudomásul kell venni: a nettó befizető országoknak erős és legitim érdeke, hogy létrehozzanak egy olyan érdekeltségi rendszert, amely elősegíti az uniós alapelvek a betartását.
– Merkel kancellár is szóbahozott ilyesmit a közelmúltban: egy ilyen különálló alap kezelését a pozitív érdekeltség alapján lehetne működtetni. Nem arról van tehát szó, hogy az unió elvenne valami azoktól az országoktól, amelyeket meg akar leckéztetni, inkább jutalmazza azokat, amelyek szerinte példamutató döntéseket hoznak.
– Egy ilyen érdekeltségi rendszer megteremtése egyébként nem csak a kelet-nyugati, de az észak-déli megosztottság ügyében is fontos lenne. A déli országok esetében alapkérdés, hogyan lehet vonzóbbá tenni kormányok számára, hogy fájdalmas reformokat, olyan strukturális átalakításokat vezessenek be, amelyet belpolitikai okokból nehéz elfogadtatni. Kelet-és Közép-Európában más a kérdés. Ott egyes kormányok megkérdőjelezik az uniós együttműködés alapvető normáit, demokratikus eljárásait. De a cél esetükben sem az, hogy országaikat büntessük. Meg kell próbálnunk azt, hogy ezeket a kormányokat érdekeltté tegyük abban, hogy változtassanak gyakorlatukon. Hozzátennék még valamit, ami szerintem fontos: egy ilyen mechanizmus segíthet ezekben az országokban azoknak a politikai szereplőknek, akik kiállnak az unió értékrendje mellett. Nekünk feladatunk, hogy szorosan kövessük, hogyan alakul a belső párbeszéd ezekben az országokban, ám a politikai küzdelmeket természetesen az adott államok polgárainak kell végigvinniük. Sem Németország, sem más állam, sem az unió intézményrendszere nem avatkozhat be. Semmit sem tehet, ha az adott országok polgárainak többsége szavazataival támogatja, hogy kormánya eltávolodjon az Európai Unió jogállami normáitól.
– Ráadásul ragályossá is válhat az a politika, amely a nemzeti érdekekre való hivatkozással fordul szembe a szolidaritás eszméjével és a demokratikus gyakorlattal. Mit gondol? A magyar kormány gyakorlata összeurópai tényezőé vált-e? Lényeges szereplő-e Orbán Viktor az uniós politika színpadán?
– Kétségtelen, hogy Orbán fontos aktora lett az uniós közéletnek, mert az integráció legfontosabb döntéshozó szervezetében, az Európai Tanácsban hangot tud adni annak az álláspontnak, amelynek más képviselői általában nem jutnak ilyen fórumhoz. Ő ráadásul ügyes abban is, hogy támogatókat szerezzen, tudjuk, hogy nem ritka vendég például Bajorországban, ahol a CSU politikusai között keres szövetségeseket a migráció ügyében vallott nézeteihez – nem is sikertelenül.
– Sőt, első számú német elvbarátjából, Horst Seehoferből hamarosan Németország belügyminisztere lehet.
– Így van. Orbán hangja tehát messzire elhallatszik és álláspontját senki sem hagyhatja figyelmen kívül. Ez tény. Úgy gondolom viszont, hogy kettős feladat előtt állnak, akik reagálnak az általa teremtett kihívásokra. Az egyik, hogy megfogalmazzák vele szemben álláspontjukat olyan politikai kérdésekről, amelyekről egészséges vitát lehet folytatni. Ilyen például a határvédelem ügye, sőt az is, hogyan kezeljük a migráció legnehezebb kérdéseit. Mindezzel kapcsolatban versengő vélemények vannak és egyáltalán nem az a helyzet, hogy Magyarország mindenki más ellen hadakozna, Orbán álláspontjának képviselői számos országban jelen vannak. Ezeket a vitákat végig kell vinni. Vannak viszont az álláspontjának olyan elemei, amelyek nyilvánvaló célja, hogy kiüresítse a demokratikus keretek működését. Magyarországon, de annak határain túl, az egész Európai Unióban is.
– Ezzel újabb frontot nyit?
– Nem. Ezzel egy olyan vörös vonal túloldalán köt ki, amelyet más országok kormányai nem akarnak és nem fognak átlépni. Ez leértékeli személyének fontosságát is. Marginalizálódnak mindazok a kormányok, amelyek antidemokratikus gyakorlatot követnek, mert kiiratkoznak abból a párbeszédből, amelynek célja, hogy megtaláljuk a közös nevezőt, az együttes cselekvés módozatait. Így aztán számos politikus Európa szerte – bár németek történetesen nincsenek közöttük – azt javasolja, hogy Magyarország és Lengyelország hagyja el az Európai Uniót, ha képtelenek a közös alapelveket betartani. Szerintem ez nagyon meggyengítené az uniót és persze azokat az államokat is, amelyek kiválnának az integrációból. Én tehát abban reménykedem, hogy értelmes párbeszéddel ellehet kerülni a végletes polarizációt. Persze amikor kívülről nézünk Magyarországra vagy Lengyelországra, akkor meg kell különböztetnünk az éppen hatalmon lévő kormány álláspontját a közvéleménytől. Figyelembe kell venni, hogy milyen folyamatok zajlanak, mit gondol az ellenzék, mit gondolnak a civilek. És persze van még egy nagyon fontos jelzés: hogy mit gondolnak azok, akik elhagyják az országot, mert elégedetlenek a kormánnyal, mert úgy érzik: nekik ott nincs jövőjük. Ez külföldön sem marad észrevétlen.
– Azt gondolom, Orbán Viktor kész lenne arra, hogy az adófizetők pénzéből gavalléran fizessen a közös határvédelemre, ha ezzel kiválthatná a menekültek befogadására vonatkozó kötelezettséget. Úgy érezhetné, hogy győzött. Ön szerint lehetséges ilyen kompromisszum?
– Szerintem valóban nagyon fontos, hogy növeljük azoknak a politikai opcióknak számát, amelyek között választhatnak a kormányok. Az EU-nak előre kell lépnie egy működő közös menekültügyi mechanizmus, működő közös határellenőrzési rendszer létrehozása felé. A nagy kihívás viszont az, hogyan magyarázzuk meg azon országok közvéleményének, amelyeknek nagyon sok menekültet kellett befogadniuk, hogy más országoknak nem kell ilyen kötelezettséget vállalni? Ez annak ellenére is nehéz politikai kérdés, hogy az elmúlt két év bebizonyította: a kvótarendszer abban a formában, ahogy létrehozták, működésképtelen és éles ellentéteket keltett az európai unió országai között. Ráadásul felhasználható arra, hogy egyes politikai vezetők politikai haszonszerzés céljából Brüsszelt vádolják, Németországot pocskondiázzák.
– Akkor ideje ejteni az egész kvótaötletet?
– Nem hiszem, hogy ma egyszerűen ejthetnénk. De egyértelműségre van szükség. Vagy úgy kell dönteni, hogy tényleg alkalmazzuk, vagy fel kell váltani egy átfogó és alkalmazásra érett rendszerrel. Azt hiszem éppen ez az egyik legnagyobb politikai kihívás, amellyel Európának szembe kell néznie. Ugyanis tudjuk, hogy a migrációs nyomás nem fog enyhülni. Ha nem lesznek olyan eszközeink, amelyek lehetővé teszik, hogy igazságosan és humánusan kezeljük a menedékkérők ügyét – és persze nem a gazdasági migránsokra gondolok - akkor fel kellene adnunk egyik alapelvünket, azt, hogy segítenünk kell az üldözötteknek.
– Azt hihetnénk, hogy már tudjuk a megoldást. Segítsünk nekik a hazájukhoz legközelebbi menekülttáborokban, mondjuk Törökországban és Líbiában.
– A megkötött megállapodások pillanatnyilag megfelelőek, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy azok az országok, amelyek befogadták a menekülteket, ezt bármikor felhasználhatják arra, hogy zsarolják az Európai Uniót.
– Amit Törökország részéről máris tapasztalunk.
– Így van. Nem hiszem, hogy érdemes hosszú távon számítanunk egy olyan rendszerre, amely mások döntéseinek szolgáltat ki minket. Szerintem három teendőnk van. Az egyik, hogy úgy támaszkodjunk ezekre a megállapodásokra, hogy közben tudva tudjuk: azok nem jelentenek hosszú távú megoldást. A második, hogy az Európai Unió országai tegyenek az eddiginél sokkal többet annak érdekében, hogy stabilizáljuk a környezetünket, fektessünk be többet a Közel- Kelet és Afrika fejlesztésébe. Meggyőződésem, hogy a lehetőségeinknél sokkal kevesebbet tettünk eddig, ráadásul, amit megtettünk azt sem egyeztettük egymással megfelelően. Ez alighanem olyan terület, amelyért Németországnak az eddiginél nagyobb felelősséget kell vállalnia Franciaországgal és másokkal együtt. A konfliktus övezetek stabilizációjával elejét vehetjük az újabb és újabb menekülthullámoknak. A harmadik, hogy vegyük tudomásul – valamennyi menekült igenis mindig érkezik majd. Mindig lesznek, akiknek az élete, biztonsága függ attól, hogy befogadjuk-e őket. Az ő ügyüket humánusan, igazságosan és átláthatóan kell kezelni. És gyorsan. Mert manapság az egyik legnagyobb baj, hogy túl sokáig húzódik az érkezettek ügyének vizsgálata. Nem csak azok ragadnak itt Európában, akik legitim módon érkeztek, hanem azok is, akiknek nem jár menekültstátusz. Tehát nem csak bonyolult politikai kérdésekről van szó, de egyszerűen az ügykezelés gyengeségéről is.
– Említette az észak déli megosztottságot. Ön szerint Görögország ügye sikertörténet?
– Egyelőre sajnos nem. Ugyanakkor én például mindig amellett érveltem, hogy Görögországot - akár nagy erőfeszítések árán - tartsuk bent az euro-zónában. Borzalmas hiba lett volna kinyomni onnan. Az eurozóna ugyanis nem csak pénzügyi szövetség, de geopolitikai projekt is. Ha Görögország kimarad ebből, annak nem csak az euro ügye látta volna kárát, de az egész unió is. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy 2010 óta Athén talpra állásának folyamata lassúbb volt, mint amire számítottunk. Ennek oka szerintem az, hogy túl kemény feltételek betartását vártuk el, és a támogatás, amelyet az ország gazdasági felemelkedésének támogatására adtunk, túl kevés volt. Ennek a politikának az újragondolása, ha lassan is, de zajlik, már csak azért is, mert a folyamat nagyon régen húzódik, és világosan látszik, hogy itt nem csak a valuta fenntarthatóságáról, a gazdasági növekedés ügyéről van szó, hanem a politikai stabilitásról és az unión belüli társadalmi kohézióról is. Az unión belül pedig nem engedhetjük meg magunknak, hogy egyes országokat olyan helyzetbe hozzunk, amelyek életük alapfeltételeit is veszélyeztetik.
– Megértem. Csak az a kérdés, hogy a német polgárok megértik-e, hogy nekik kell fizetniük az unós stabilitás és a társadalmi kohézió egyre növekvő számláit. Tudjuk, hogy az unió leggazdagabb állama Németország, de maguk a németetek nem a leggazdagabb polgárok. Hat másik uniós országban is magasabbak az átlagos jövedelmek.
– Kezdjük ott, hogy a közvélemény-kutatások szerint az EU ügye magas támogatottságot élvez Németországban. Az új kormánynak ennek ellenére is erősítenie kell a politikai kommunikáció hatékonyságát, nyilvánvalóvá kell tennie, hogy miért jó nekünk az euró és miért van nagy szükségünk az unióra. Amikor Németországban az EU-ról beszélünk, általában elsősorban történelmi békeprojektként írjuk le és hozzá tesszük, hogy az EU egyben a gazdasági prosperitás kerete is. Erre azonban nagyobb hangsúlyt kell fektetni, mert maguk a németek sem tudják, hogy az euró és az egységes európai piac mennyit segített nekünk exportunk fokozásában. De hozzá kell tennünk még valamit, amiről eddig nem nagyon volt szó: azt, hogyan változik körülöttünk a világ. Milyen fenyegetésekkel, biztonsági kockázatokkal kell szembenéznie a nyugati világnak beleértve a versenytársak felemelkedését, a migrációs kilátásokat is és mérlegre kell enni, hogy egy-egy állam, egyedül boldogulhat-e ezekkel a kihívásokkal. Aligha.
– Végezetül: lát-e esélyt arra, hogy elkerüljük a két-, vagy többsebességes Európát, hogy kialakuljon a magországok és valamiféle periféria ellentmondása?
– Ténykérdés, hogy vannak magországok. Nem tudom, hogy ez többsebességes Európát jelent-e, de létezik az eurózóna, mint mag, amelyhez bármelyik uniós ország csatlakozhat, ha megfelel a csatlakozás feltételeinek. Realitás, hogy vannak országok, amelyeknek közös valutájuk van, ami sokkal mélyebb integrációt feltételez, mint önmagában az egységes európai piac.
– Tehát valójában máris a többsebességes Európában élünk.
– Így van. Sőt, azt is látjuk, hogy amit magnak nevezünk, az önmagában sem eléggé integrált még ahhoz, hogy a közös valuta előnyeit kiaknázzuk. Pontosan ismerjük az eurozóna irányítási rendszerének hiányosságait, és tudjuk, hogy többet kell tennünk. A közös valutával rendelkező országok tehát mélyülő gazdasági és politikai integráció felé tartanak, és szerintem az intézményes együttműködés más területeken is kialakul majd. A tagországok döntése lesz, hogy ezekben részt akarnak-e venni, vagy bizonyos távolságból figyelik őket. Erre az egyik legújabb példa a PESCO, az állandó, strukturált védelmi együttműködés, amelyhez már 25 uniós tagország csatlakozott. Ez olyan nagy csoport, hogy feltételezésem szerint ebben egy-egy projekt körül kisebb csoportok is alakulnak majd. Várható egy állandó, strukturált külpolitikai együttműködés létrejötte is. Az uniós tagországok tehát újabb és újabb területeken erősíthetik meg együttműködésüket, integrációjukat és senki sem lepődik meg, ha egyik vagy másik ország távol marad egy-egy csoporttól. Szerintem az unió egységét ilyen körülmények között csak az biztosíthatja, ha a brüsszeli intézményeket úgy őrizzük meg, hogy azok továbbra is alkalmasak maradjanak eredeti rendeltetésük betöltésére. A Bizottság, mint az egyezmények betartásának őre, továbbra garantálja, hogy minden tagország kövesse a közösen elfogadott jogszabályokat. Az Európai Parlament maradjon a legitimitás forrása. Arra van tehát szükség, hogy amikor új, kisebb csoportosulások alakulnak, azok ne lépjenek túl a közös egyezmények és a közös intézmények keretein. Sok szó esett például arról, hogy létre kell hozni az eurozóna parlamentjét, amelynek el kell fogadnia az országcsoport közös költségvetését. Ennek szerintem semmi akadálya sincs, ha ezek a létező intézmények keretei között maradnak. Miért ne lehetne megalakítani az Európai parlamentben egy olyan bizottságot, amely az Eurozóna ügyeivel foglalkozik, miért ne lehetne az eurozónás költségvetési előírásokat az uniós pénzügyi keretrendszeren belül meghatározni? Úgy gondolom, hogy ilyen módon megőrizhető az Európai Unió egysége akkor is, amikor az úgynevezett soksebességes Európa, az integráció eltérő szintje már régen nem a jövő egyik lehetséges forgatókönyve, hanem maga a hétköznapi realitás.
Névjegy
Daniela Schwarzer Németország egyik vezető külpolitikai elemzője, a Német Külkapcsolati Tanács (DGAP) igazgatója. Korábban a Német Marshall Alap (GMF) kutatási igazgatója, Európa programjának vezetője volt. 2008-13 között a Német Nemzetközi Biztonsági Intézet (SWP) kutatócsoportjának vezetője, a lengyel és a francia kormányok tanácsadója. Mielőtt a szervezethez csatlakozott volna, a Financial Times Deutchland véleményrovatának szerkesztője, és a lap franciaországi tudósítója. Kutatóként és oktatóként dolgozott más intézmények mellett a Washintoni Johns Hopkins Egyetemen, a Harvard Egyetemen, és Brugesben, a College d’Europe egyetemen.
