Csak báránybőr?
Haszan Róhani, a júniusban megválasztott új iráni elnök e szavakkal érkezett New Yorkba, az ENSZ közgyűlésére: „Azt szeretném mondani az amerikai népnek: békét és barátságot hozok az irániaktól az amerikaiaknak.” Ahhoz képest, hogy bugris elődje, Ahmadinezsád ezt a fórumot rendre Amerika-, Nyugat- és főként Izrael-ellenes uszításra használta, a mérsékeltnek elkönyvelt, finom modorú, jelentős diplomatamúlttal rendelkező, angolul folyékonyan beszélő Róhani a maga első, egyesült államokbeli látogatásán voltaképp azt jelentette be: kész tárgyalni Obamával a két ország rendkívül súlyos, az atomfegyverkezéssel kapcsolatos konfliktusáról. ACZÉL ENDRE írása.
A várt „kézfogó”, a személyes New York-i találkozás nem jött ugyan létre az amerikai és az iráni elnök között, de a múlt pénteken tizenöt perces telefonbeszélgetést folytattak egymással (közömbös témákról különben), aminek a híre a világsajtóból szinte „kiporszívózta” a szíriai polgárháborút és Aszadot mindenestül. Tudniillik azóta, hogy Khomeini ajatollah gárdistái elfoglalták a teheráni amerikai nagykövetséget (1979), amerikai és iráni elnökök egy árva szót se váltottak egymással. Negyed évszázada tehát. Se a szinte évtizedes iraki–iráni háború idején (ahol Amerika suttyomban Iránt támogatta a szovjetbarát Szaddám Huszeinnel szemben); se az öbölháború idején, még kevésbé a rákövetkező évtizedben, amikor kibontakoztak az iráni nukleáris fegyverkezés – Izraelt mélységesen aggasztó – körvonalai.
Noha Róhani (maga is pap lévén) kezdettől fogva ott volt Khomeini és a mai „legfelsőbb vezető”, Ali Khamenei ajatollah mellett, soha nem számított harcias figurának. Ahmadinezsád idején lemondott a Nemzetbiztonsági Tanács főtitkárának tisztéről, amelyet másfél évtizeden át viselt. A papi rezsim legkonzervatívabb csoportjainak szemében mindig is szálka volt. A választások előestéjén a The Washington Post vezércikkben biztosította olvasóit afelől, hogy Róhanit – mint sok más mérsékeltebb politikust – nem engedik indulni az elnökválasztáson. Nos, Khamenei engedte, ő meg nyert, mert a hetvenes éveinek közepén járó ajatollah – ez persze hipotézis – maga is megtért: híve lett némi lazításnak, még mielőtt a szankciók végleg tönkreteszik Iránt. A diplomáciában helye van a „hősies rugalmasságnak” – mondotta.
Szerintem azután, hogy Róhani nyilvánosan szakított elődjének holokauszttagadásával, és féltucatszor biztosította a világot afelől, hogy Irán nem fejleszt ki atomfegyvert, október közepén gyökeresen megváltozott légkörben folynak majd Genfben Irán és a „hetek” (a Biztonsági Tanács állandó tagjai plusz Németország plusz az unió) tárgyalásai az iráni nukleáris programról. Úgy fest, Irán elállt attól a követelésétől, hogy először az őt sújtó szankciókon lazítsanak, ismerjék el az ország jogát az urániumdúsításhoz, s csak aztán tárgyal a dúsítható urán mennyiségéről, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőri jogainak kiterjesztéséről és mindarról, amivel a nemzetek közössége meggyőzhető Irán békés szándékairól. Ehelyett polgárjogot kap, amit angolul „give and take”-nek mondanak, azaz: adj, és én is adok, avagy: engedj, és én is engedek. Körülbelül lehet tudni, hogy a szankciólazítás fejében mit kérnek/követelnek a perzsáktól. Azt, hogy 20 százaléknál ne dúsítsanak többet a kezükön lévő urániumból, s ami többlet van, azt szállítsák semleges, megsemmisítés céljára kijelölt helyre. A 20 százalék ugyanis kevés atombomba előállításához, viszont elegendő egy atomerőmű békés célú üzemeltetéséhez.
Az iráni „mosolyoffenzívának” esküdt ellenségei is vannak. Ebben az egyben különös szövetségesek tűnnek fel: Izrael és Szaúd-Arábia, s ez utóbbival az öbölbéli monarchiák is. Netanjahu izraeli miniszterelnököt a jelek szerint képtelenség meggyőzni arról, hogy Róhani nem báránybőrbe bújt farkas. Tény, hogy egy iráni atombomba halálos fenyegetés volna Izraellel szemben (föltéve, hogy birtokosának volna bátorsága bevetni, mert keddről szerdára éppen megőrül); és tény az is, hogy az Izraeli Állam léte ellen összeesküdöttek (a libanoni Hezbollah és a palesztin Hamasz) Iránból kapnak támogatást, miként az iraki síiták is. De az is tény, hogy az iráni rendszernek semmi köze az Al-Káidához, annak közel-keleti, pakisztáni, afgán, észak-afrikai és a Szaharán túli leágazásaihoz. És soha nem fogtak el egyetlen iszlamista terroristát se, aki Teheránhoz kötődött volna.
Szaúd-Arábia komplexebb ügy. Amerika első számú szövetségese, de kőolajexportban riválisa Iránnak, és ha a szankciókat lazítják vagy feloldják, végképp az lesz. Emellett gyűlöli a síitákat, lévén maga szunnita. Amiképp szinte mindenki más az arab világban. Ráadásul az iráni papi rendszer köztársasági jellegű, és – a maga törvényei, korlátai között – demokratikusan működik, míg a sejkségekben nyoma nincs hasonlónak. Bármilyen különösen hangozzék is, Iránnak – ráadásul a szent iszlám jegyében – van egyfajta demokratikus kisugárzása, amely iszonyattal tölti el a teljesen „egy kézben tartott”, a parlamenti demokráciának még a morzsáit se felmutatni képes monarchiákat. Az öbölbéliek terjeszkedő és agresszív államnak tartják Iránt, noha – egészen őszintén – emellé semmilyen érv nem írható. Túl azon, hogy nem arab, és egészen más történelmi hagyományai vannak mint amazoknak.
Obama számára óriási jelentősége volna egy nukleáris megállapodásnak. Megszűnne Izrael fenyegetettsége, legalábbis félelemérzete, és sokkal könnyebb volna rendet csinálni Aszad Irán által vallási és stratégiai alapon támogatott Szíriájában. Irak és Afganisztán után az elnök mindent akar inkább, mint egy háborút, szóval Irán nukleáris létesítményeinek megsemmisítését. A legkevesebb, amit tehet, hogy legalább feltételez egy kurzusváltást Teheránban. Oké, az észak-koreai precedens arra vall, hogy meg lehet állapodni egy atomprogram befagyasztásáról, s aztán azt szó nélkül felrúgni és bombát robbantani. Ebben az értelemben a szkeptikusok joggal szónokolnak, de Irán nem Észak-Korea. Népe sokkal szabadabb és sokkal fiatalabb, márpedig ez a népesség változást vár, ki akar szabadulni az elszigeteltségből, a megvetettségből.
Amerika különben se legyen nagyon büszke magára. Róhaninak volt egy nála nem kevésbé mérsékelt elődje, Khatami, aki pontosan tíz évvel ezelőtt megígérte a nukleáris program befagyasztását, és csak annyit kért, az USA ígérje meg, nem támadja meg Iránt, de George W. Bush akkori amerikai elnök azt mondta, az ígéret komolytalan.
Nem volt az. Az alku tárgyát most porolják le.
John Kerry amerikai külügyminisztert és Catherine Ashton bárónőt, az unió külügyi felelősét kéne megkérdezni, mire jutottak New Yorkban az egyébként Róhanihoz hasonlóan mérsékelt iráni külügyminiszterrel és nukleáris főtárgyalóval, Mohammad Zariffal. Csak arra, hogy októberben felújítják a többoldalú tárgyalásokat, amelyekről már szóltunk? Van detente, vagy nincs? Obama egy Chamberlain, aki annak idején beugrott Hitlernek, amikor a müncheni megállapodást lobogtatta; Rohani meg egy báránybőrbe bújt farkas, aki csak időt akar nyerni (Hitler is azt akart), hogy folytathassa csöndben atomfegyverének kifejlesztését? Az izraeliek nap mint nap ez utóbbit szuggerálják, de a Fehér Ház ellentmond.
P. S. Sokan, nagyon sokan nem ismerik a perzsákat. Elvadult iszlamistáknak tartják őket, holott nem azok. Gyűlölik a gyilkos – szunnita – tálibokat (ennek nemzetiségi okai is vannak), rettenetesen büszkék, és sehogyan sem képesek felfogni, hogy ha a világ minden „sorompó” dacára hagyta a pakisztániaknak meg az indiaiaknak az atomfegyver kifejlesztését, akkor nekik miért nem? Ők miért nem tudhatják végső menedéknek/elrettentésnek e fegyver birtoklását? Minden korábbi, verbális bizonykodás dacára nem az izraeliektől félnek, hanem elsősorban az öbölbeli arab monarchiáktól. Azokkal szemben akarnak „izmozni”. Bonyolult egy játszma, istenemre.
