Cigányút

Abban a helyzetben vagyunk, hogy elkezdtünk ellenséget keresni azok között, akikkel évszázadok óta együtt élünk: a cigányok között. Azt ugyanis én álszentségnek tartom, hogy az évszázadok óta használt és megszokott nevet, a cigányt újabban rosszalló jelentéstartalommal használjuk. Már persze főleg a média.

A nyomtatott és az elektronikus is. De miért?

A cigányok Magyarország életének, az itt élő emberek életének igen régen nagyon szoros, sőt nagyon kedves részei. Máig is! Kivéve persze azokat, akik lopnak, csalnak és késelnek. De ilyenek mindig voltak, vannak, és nemcsak cigányok. Miért hát a felhajtás? Valószínűleg csak azért, mert ellenség kell. Mikor kell az ellenség a saját sorainkban? Ha baj van. Márpedig baj van. Erre a bajtámasztó ellenségképzésre történelmi példáink vannak a húszas, a harmincas, a negyvenes, az ötvenes és a hatvanas évekből. Sőt régebbről is. De mindig hibásan!
A magyar életnek, de legfőképpen a vidéki magyar életnek megbecsült részei voltak a cigányok. Mindenféle foglalkozású cigányok. Manapság már persze nincs szükség szegkovácsokra, teknővájókra vagy lópatkolókra, de szükség van és volna szép és jó muzsikát játszó cigány zenészekre. A cigányok elvesztették helyüket a mai magyar társadalomban. Viszsza kellene nekik adni! Ebben kellene nagy segítség az államtól!

Például egy zeneiskolával. Olyannal, mint amilyen Békéstarhoson működött az ötvenes években, ahol szegény, tehetséges, vidéki gyerekek tanulhattak zenét, zeneelméletet, karvezetést, amivel egész életüket megalapozhatták. Ma is meg lehetne csinálni. Főleg itt, a felvidéken, ahol sok a cigány fiatal, sőt a zeneileg is tehetséges cigány fiatal. (Erre talán az edelényi Coburg-kastély alkalmas volna.)

Ha azonban nem csinálunk semmit, semmi sem lesz. Azaz valami mégis: még nagyobb baj!

Kuthi Csaba
Tállya