Churchill nagysága

E lap szerkesztői méltatlannak gondolják a vitát az idézet szerzőjével, az egykori József Attila-díjas íróval, később a MIÉP külpolitikai kabinetvezetőjével, egy olykor útszéli módon fogalmazó napilap napi rendszerességgel publikáló mai szerzőjével. Az azonban egészen elrémisztő, hogy egy 2010-ben fogant narratívából az az ember, aki az első perctől az utolsóig rendíthetetlenül kitartott Hitler, a hitlerizmus, a náci birodalom szétzúzása, egyszersmind a civilizált emberiség védelme mellett, „gazemberként” kerüljön ki, miközben a náci vezér ugyanott egyfajta sunyi felmentést kapjon. Hovatovább a néhai brit miniszterelnök áldozataként mutattassék be a nagyérdemű előtt.

Életpályájának akkora irodalma van, hogy abban mindenki talál kedvére valót. És valóban: ha egy bő fél évszázados politikusi múlt minden egyes mozzanatát patikamérlegre teszik, ott valamennyinek van vagy lehet színe is, fonákja is. Ennek a tézisnek az illusztrálásául csak annyit mondanék el, hogy a Churchill-irodalomnak van egy jól kivehető anglofób (érdekes módon amerikai gyökerű) vonulata; van mellette egy ugyancsak anglofób, de Hitlert mentegető német irányzata; van továbbá egy általánosnak mondható, a történettudományban „revizionistának” ismert iskolája is, amelyik konokul megkérdőjelez minden evidenciát. Így például legelőbb azt, hogy Churchill antifasizmusának volt-e egyszerre racionális, humánus és – igen – brit birodalmi indítéka is.

Abban a könyvtárnyi irodalomban, amelyet én önkényesen az „anti-Churchillnek” neveznék, remekül egymásra találtak az újnácik, a „tudós” holokauszttagadók és azok a publicisták (nem történészek), akik úri kedvüket jelentős történelmi teljesítmények leértékelésében, ha nem épp a nyílt megkérdőjelezésében élik ki. Ebben az „anti-Churchillben” átlátszó, de sokak szemében vonzó hazugságok keverednek náluk sokkal veszedelmesebb és vonzóbb féligazságokkal (copyright John Lukacs).

Winston Churchill, aki főrendi családba, jelentős birtokok uraként született, a 20. század eleji búr háborúban (tehát a mai Dél-Afrikában) csinált magának nevet, amikor is a katonaruhát levetve újságírónak szegődött, kiszabadított a búrok (holland gyökerű telepesek) kezéből egy brit katonavonatot, majd fogságából megszökött, és odahaza háborús hős lett. Huszonhat éves korában képviselő, harmincnégy évesen már miniszter. Nyájától elkóborló arisztokrata. Már ifjú politikusként olyan dolgokat művelt, amelyek őt, a „született konzervatívot” egy ponton még a szocialistákhoz is közel vitték, nemhogy saját liberálisaihoz. Ha nem tett volna egyebet, mint munkaügyi miniszterként ő vezeti be a nyolcórás munkaidőt meg a „legalja bányászoknál” a kötelező minimálbért és mindenki számára az állami munkaközvetítést, már megszolgálta, hogy a neve bekerüljön a nemzeti panteonba. („Államférfinak nem nevezhető” – írja róla egy magyar úr ma.) Nota bene: az írekében ott van, hogy ő juttatta önigazgatáshoz a gyarmati sorban tartott szomszédos szigetország népét.

Tény és való ugyanakkor: a brit birodalom pozícióit – feledve a franciákkal folytatott rivalizálás véres évszázadait – rendületlenül a feltörekvő Németországtól féltette, és egész politikai horizontját ennek megfelelően alakította. Az első világháború előtt, alatt és után. A németek féken tartására alkalmasabb eszközt, mint a francia–angol szövetséget, nem látott. Szövetségesként kezelte a cári Oroszországot is (pályafutásának hatalmas fiaskója, a törökök által birtokolt Dardanellák meghódításának egyszersmind az oroszok felé való kapunyitásnak az elvetélt kísérlete ennek a szövetségnek az ápolásához fűződik), egészen addig, amíg ott a bolsevikok hatalomra nem jutottak.

Ez ugyan már az első világháború utáni történet, de a mai antikommunisták tollára az sem fér fel, hogy Winston Churchill Anglia hadügyminisztereként prímszerepet vitt a lenini Oroszország elleni nemzetközi (angol–francia–japán) intervenció szervezésében, majd az újjászületett Lengyelország antibolsevista hadjáratának támogatásában. Az előbbi, mint köztudott, éppolyan kudarccal végződött, mint Gallipoli (a Dardanella-affér), de az utóbbit teljes siker koronázta. A sokszoros miniszter 1922-ben „parkolópályára” került. A végrehajtó hatalomból kikerülve némán kellett végignéznie az olasz fasizmus, majd a német nemzetiszocializmus hatalomra jutását. Az angol arisztokrácia minden egyes mozgalomban, amely antibolsevista – immár szovjetellenes – irányba mutatott, rokonszenvet keltő politikai irányzatot látott.

Nemhogy Mussolininak, Hitlernek is túlontúl sok híve volt abban az angol felső osztályban, amelyik kitermelte magából a többszörösen behódoló Neville Chamberlaint, és ha nincs a második világháborús norvégiai, belgiumi, hollandiai „pofon”, Winston Churchill talán soha nem lesz miniszterelnök. Amikor azonban 1940 májusában az lett, egyedül volt kénytelen háborúzni Hitlerrel. Anglia a fölötte dúló légi csata során aggasztó közelségbe került ahhoz, hogy a németek legyőzzék és akár meg is szállják. De az új miniszterelnök – egy nemzeti egységkormány élén – olyan egységbe forrasztotta országát, aminőt a történelem keveset látott. Soha, egy pillanatra sem tántorodott el küldetésétől, a nácizmus legyőzésétől. Ésszel és trükkel maga mellé állította az Egyesült Államokat – még annak hadba lépése előtt –, és nem habozott szövetséget kötni „az ördöggel”, a Szovjetunióval sem, amikor azt német támadás érte.

Egyetlen kommunistaellenes kijelentését sem vonta vissza, s mint tudni róla, a világháború után valóságos szellemi motorja lett egyfelől az atlanti politikai szövetségnek, másfelől a német–francia kiegyezésen alapuló európai egységnek. Abban, hogy Európára – az ő megfogalmazása szerint – lehullott a vasfüggöny, nehéz a személyes felelősségét fellelni, mert nem ő, hanem a békerendezés igazi „naivája”, Franklin Roosevelt amerikai elnök volt az, aki óvakodott vele Jalta (1945. január) előtt egyeztetni, nehogy Sztálin „összeboltolást” sejtsen az osztozkodás előtt. De különben is: akkor már Kelet- és Közép-Európa java része szovjet megszállás alatt volt; a nyugati szövetségesek keveset tehettek a szovjet politikai akarat ellen. Egy szó nem igaz abból, hogy Churchill „rögeszmésen tisztelte” volna Sztálint; ha ez a modell bárkire is ráhúzható, az nem ő, hanem az amerikai elnök.

Van egyébként egy másik évfordulónk is: Drezda szövetséges terrorbombázásáé (1945. február). Mint olvassuk magyar forrásunkból, Churchill agyában fogant volna meg e 600 ezres város „polgári lakossága könyörtelen lemészárlásának” terve. A szövetségesek a szinte zavartalan hadi termelést folytató, gyönyörű, barokk várost valóban lebombázták. De az a szám, amely a „revizionista” történetírásban – 200–500 ezer halott – eddig forgalomban volt, a legismertebb német hadtörténészek különbizottságának 2008. októberi jelentése szerint legrosszabb esetben is 20-25 ezer volt. Szóval nem történt olyan esemény, amellyel David Irving és a hozzá hasonlók egy „második holokausztot” akartak a britek (és az amerikaiak) nyakába varrni. Egyébiránt pedig a kijelölt bombázási térképen Drezda nevét nem Churchill, hanem Arthur Harris brit légirmarsall helyezte el – maga a miniszterelnök idővel többszörösen elhatárolódott ettől a cselekménytől.

Végül: Winston Churchillt, a „gazembert” pompás történelmi írásműveinek egész sora okán Nobel-díjas íróként is tiszteljük, mindenki más féltékenységének és gyanakvásának dacára is.