Cenzúra és hatalom

Veszedelmesen, méghozzá azokra nézve, akiknek kínos lett volna, ha minden hatalmi manipulációjuk a nyilvánosság zsákmánya lenne.

A helyzet – a lényeget tekintve – sokat nem változott. Napjainkban már nem erőszakosan, közvetlen és rendeleti úton tapasztják be a szólásszabadság híveinek és hírforrásainak száját, mint annak idején, például a Bach-korszakban vagy éppen a manapság polgárinak üdvözített Horthy-korszak és Kádár puha diktatúrájának idejében.

Ma sokkal finomabb, ha nem is demokráciakompatibilis, de legalább EU-konform vagy annak vélt és tartott eszközöket használ erre a hatalom. Itthon is, másutt is. De azért inkább csak tőlünk keletre. Ahonnan mai szelünk fúj.

Mert az azért mégiscsak Európa szégyene lenne, ha a hatalomnak nem tetsző hírforrások száját rendeletileg tapasztanák be. Ezzel sérülne az Európai Unió szólásszabadsági vezérelvűségének központilag és közakaratilag lefektetett és elfogadott rendszere. Rendeleti korlátozás azért most is van. Hazánkban is, és példaképünk nagy keleti birodalmában is. De nem direkt módon.

Azaz nem úgy, ahogyan azt a hatalom mai kurzus szócsövei és lakáj sajtójuk hirdeti. Persze. Nincs hatalmi beleszólás abba, hogy a sajtó mit ír, mit mond. Mint annak idején a József Attilát és Ady Endrét perbe fogó Horthy- vagy a sokakat elhallgattató Kádár-rendszerben.

A mai, jogállaminak hirdetett demokráciánk élőképéhez hozzátartozik az indirekt korlátozások hatalmi érvényesítése. Ehhez kellemes eszközül szolgál az adóhivatal, a Médiatanács, amelynek tagjai kivétel nélkül a kormány szolgálatának elkötelezett hívei. De ugyancsak kényelmes eszköz a hírcsatorna elhallgattatására a rádió- és tévéfrekvenciák kiosztásának politikailag irányított hatalmi monopóliuma. Vagy éppen a független magyar bíróság által meghozott jogerős ítéletek teljesítésének be nem tartása, azoknak időhúzási célú fellebbezgetései és panaszolásai. Azaz a jogeszközökkel történő, hatalmilag lehetséges és hatalmilag elnézett visszaélések rendszere.

Legutóbb éppen a szavazógéppé erkölcstelenedett parlamenti kétharmad törvénygyárában meghozott reklámadótörvény lett ennek példája, amely célirányosan sújtja az egyik tévécsatornát. Legeslegújabban pedig a netadó kapta ezt a szerepet. Robbanásszerűen! Elannyira, hogy szabadságharcaink legfőbb hadura (ma még csak kisbetűvel!) standa pityere visszavonta, mondván, „ebben a formában nem bevezethető”.

Miután szabadságharcos nemzetünket őfőméltósága (ma még csak kisbetűvel!) eleddig akképp tájékoztatta: „Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, amit csinálok”, szabad és polgári gyanakvásunk szilárd talaján állva nincs kétségünk.

Afelől, amit csinálni fog.

Kuthi Csaba,
Tállya